VERSEK

                                                                                                 KELLEK E ÍGY...

A hajnali ködben
gondoktól törötten
agyamba kúsznak a gondolatok,
s míg félálomban vagyok,
felteszem kérdésemet:
mivé legyek itt közöttetek?

Leszek gubbasztó madár egy faágon,
ha kell szárnyaimat is levágom,
nem csicsergek, nem dalolok,
csak úgy magamnak elvagyok,
nem kutatom senki titkát,
s elviselem majd a kalitkát.
Kellek e így?

Leszek vándor,
ki megbújik bárhol,
csak szelet kenyeret dobjanak,
pohár vizet is hozzanak,
valami kabátot, hogy ne fázzak,
s egy csöppnyi zugot, hogy ne ázzak.
Kellek e így?

Leszek szánalom mások helyett,
s ha sehol sem kapok helyet,
élek behunyt szemmel, vakon,
s míg rám nem szakad a plafon,
nem kiáltom világgá a bűnöket,
eltűröm a ránk aggatott vétkeket.
Kellek e így?

Leszek mindenről lemondó,
nadrágszíj meghúzó
engedelmes,
kinek ha keserves,
akkor is mosolyog,
s a foga is halkan csikorog.
Kellek e így?

Leszek nemzetem bolondja,
s ha néha kirángatnak a porondra
táncolva leszek félcédulás,
s ha megindul a királlyá avatás
majd jókat nevetek,
amikor felőlem döntenek.
Kellek e így?

Leszek gyógyszer nélküli beteg,
kit gyógyultnak minősítenek,
mankóimat eldobva rohanok,
hagy lássák a büszke okosok,
hogy én már nem rokkanok,
mert gyógyult vagyok!
Kellek e így?

Leszek sírva temető,
gödörbe lemenő,
zokogó rokon,
kit alanyi jogon
megillet az ásás joga,
mintha önmagát tenné oda.
Kellek e így?

Leszek gyermek, az éhező,
kinek gyomra már összenő
egyetlen kicsiny gombóccá,
soha sem érzett falattá,
melyet úgy vettek el tőle,
hogy kóstolni sem tudott belőle!
Kellek e így?

Leszek tüdőben megrekedt levegő,
melyet a félelem körbenő,
lenyomja magát a bordák mögé,
a legrejtettebb zsigerek közé,
nehogy kiszökve szóvá váljon,
s valami rosszat kiáltson!
Kellek e így ?

Leszek majd ébredő,
ködből előtűnő
mindennapi félelmetek,
a legnagyobb kérdésetek leszek,
a rátok zúduló lelkiismeret,
mely mint a szikla roppantja gerincetek,
s mindenre kell majd felelnetek,
mivé kell legyek,
hogy e Hazában végre
itthon legyek ?

AZ ÉJSZAKA KÖNNYEI

A sátortetős ég alatt lebontja hajkoronáját az éj,
s a szunnyadó tó tükörében lopva megmártja testét.
Arcáról a vízcseppek, mint az éjszaka könnyei hullnak vissza a tájra,
aztán belekezd egy lassú, fájdalmas, fákkal ölelkező táncba.

A bóbiskoló bokrok bambán bámulják a hirtelen jött dallamot,
ahogy a szél szelíden csókol homlokukra nyugtató fuvallatot,
s csak leveleik zizzenése jelzi az óvatos lépteket,
mellyel éjszaka-tündére az ablakodhoz érkezett.

Árny-kezű mozdulattal rákönyököl a párkányra,
belefeledkezik szobád homályába,
ahol régmúlt emlékek képeit kémleli,
s egy bánatos arcú felhőből szitálni kezdenek az éjszaka könnyei.
Szűkülő szemében már a könny se a régi:
Nem csillogó, s főleg nem égi.
Csak mint a pokol tornácán végig gördülő gyöngy,
mint sírgödörbe hulló tétova göröngy,
annyit ér már ez a közönyös könny.

Nem segít, nem hoz tisztulást meggyötört tudatodba,
Magányos léted már belemarta magát a falakba,
Szinte már elhiszed, hogy jobb egyedül,
Mert csak neked fáj, ha nem sikerül,
Csak magadért élsz még - ha élsz még,
Csak te ismered lelked minden félszét,
Téged kísértenek a mindennapok kérdései,
s lelkedre hullanak az éjszaka könnyei.

KERESZTRE FESZÍTVE

Keresztre feszített Karácsonyunkat
ki szenteli meg,
ha nem áll tömeg
az álmodók mögött,
s mint a gyöngy a disznók között,
úgy tűnik el a lényeg a színfalak mögött.

Keresztre feszített világunkban
ki ad egy szelet kenyeret,
ahol pénztárcák állnak sorban, nem emberek,
ahol pénzre váltják a szeretetet,
csillogás csillogásnak integet,
s elmennek az utcán fekvő mellett.

Keresztre feszített démonainkat
ki űzi el,
ha igazság s becsület kell
a jóban megmaradáshoz,
a szánalmak oltalmához,
Jézus oltárához.

Keresztre feszített árnyainkat
ki viszi ki a fényre,
ki tesz pontot az elégre,
ha egymástól elzárkózva,
magunkba roskadva
csak kuporgunk jajongva.

Keresztre feszített értékeinket
ki árazza újra,
s teszi fel a polcra,
lesöpörve onnan a szemetet,
az érdemteleneket,
a magukban öntelteket.

Keresztre feszített napjainkat
ki áldja meg,
ha mindegy,
hogy hamis papjainkat,
kicsavart vágyainkat
kineveti majd a holnap.

Keresztre feszített tévedéseinket
ki teszi jóvá,
egyetlen őszinte szóvá,
mely csak a bocsánat lehet
tőlem neked,
s mindenkitől mindenkinek.

Keresztre feszített ünnepünket
ki teszi hétköznappá,
hogy jóságos pappá,
mosolygós adakozóvá
minden nap lehessünk,
s az éhezők szájával ehessünk.

Keresztre feszített tüzünket
ki táplálja tovább,
ki fúj harsonát
az égiek felé,
s mint a valóság a tükör elé,
úgy megy a fázók közé.

Keresztre feszített álmainkból
ki ébreszt fel,
ki ad pofont ha kell,
hogy merjünk szeretni,
önzés nélkül embernek lenni,
s hinni, hinni, hinni...

LELKEKBEN MEGMERÜLVE

Lelkemben megmerülve
szaggat a fájdalom,
s mint néma énekes
most csak én hallom dalom.

 Világtól elrugaszkodott,

oly sokszor elátkozott,
meg nem értett gondolataim
felsorakoznak, mint katonáim,
s a meghirdetett harcot,
- vállalva minden kudarcot-,
végig verekszik egy életen át,
elszenvedve sok vesztes csatát.

Ha megdobnak kővel s nem kenyérrel,
visszadobom azt szóval és zenével,
szavakban dobbanó ritmussal,
s megbirkózom a rám szórt átkokkal.

Úgy élek, ahogy mások halni szoktak:
elszámolok a mindennapoknak,
sorra veszem amit tettem, s amit nem,
s ha negatív a mérlegem,
engedj még élni Istenem!

A meghallgatást csak remélem,
s amíg verset írok vízen s kenyéren,
éhséget nem érzek a Múzsa kegyében,
csak alámerülök a világ lelkében.

Lelkekben megmerülve,
mint a patkány a fényre kerülve,
úgy nézek vaksin a jövőbe.
​
A homályba taszított múlt
ködbe vesző jövőt szült,
s aki valami jobbért nyúlt
az önmaga börtönébe került:
életfogytiglan várakozásra ítélve,
ígéretekkel bélelt kabátban dideregve.

Akit elvesz az Isten hidege,
akinek nincs mindennapi kenyere,
aki úgy fekszik az utcán,
hogy belerúgnak durván,
s nem számíthat már önmagára sem
az csak átvánszorog az életen.

Apró lépései nem tűnnek fel senkinek,
él mint aki soha sem létezett,
s egyetlen helye a társadalomban
egy szám a negatív statisztikában.

Csak a semmi sír körötte,
egy adat távozott el örökre,
s a hazugság politika a köpenye,
ha kell majd mártírt csinál belőle...

Eltipor ez a látomás:
ez a jövőre ivott hazug áldomás
mely, mint öngyilkos vallomás
az utolsó szavak egyike a sorban,
mielőtt végleg elmerülünk a porban.

Menekülnék előle,
elrejtőznék lelkedbe merülve,
mert ez az egyetlen menedékem,
melyet mindig megkapok, ha kérem.

Mert lelkedben megmerülve
csitul a fájdalom,
s amit másoktól féltettem
azt most neked adom.

Rejtett világom apró neszeit,
kétségeim széttárt kezeit,
lassan bandukoló életemet,
ölben hordozott szerelmemet
örök nyugalomba helyezem
mindent befogadó szívedben.

Kell az a csend mely belőled árad.
S a szikla melyre építetted várad,
a soha meg nem ingás biztos talaja,
tiszta lelked fáradhatatlan dala.

HA FÁJ...

Ha bánt ez a bánatos, bamba ború,
ez a mindent átkaroló bánatkoszorú,
amit országnak jelölnek a térképeken,
s ahol lassan már fű sem terem,
akkor átkarollak téged,
s lecsókolsz rólam minden keserűséget.

Ha fáj ez a féktelen, felelőtlen feledés,
ez a hibákat elrejtő öntömjénezés,
amit politikának csúfolnak itt Európa közepén,
s amit elrontottak már az elején,
akkor hozzád bújok félszegen,
s terhemet szilárd hitedre helyezem.

Ha megkeserít a lelkekben megbúvó magány,
ez az összekeveredő valóság s talány,
amit a szegénység depressziója zabál,
s bárhová bújsz mindig megtalál,
akkor rád terítek majd színes takaró-virágot,
s szíved összerakja bennem e szétesett világot.

Ha szégyellem az éhező menetet,
ezt a torz demokráciára adott utolsó kenetet,
amit gőgösen gúnyolnak az önjelölt zsenik,
s röhögve a maradékot is elverik,
akkor tőled kérek egy szelet kenyeret,
s te nekem adod édesen fénylő lelkedet.

Ha sajog a sok sehová sem szálló sóhaj,
ez a változást követelő keserves óhaj,
amit csak az Úr kegyelme tehet józan ésszé,
s nem rettegve megbúvó félszé,
akkor füledbe súgom minden bánatom,
s tőled csitul bennem az ordító fájdalom.

Ha a pokol kapuja nyit utat a jövő felé,
ezt villantják célként egy növekvő nemzedék elé,
amit akarnak úgy is megtesznek,
s ha nem tetszik listára tesznek,
akkor letérdelek előtted, mint síró gyermek,
s te leveszel rólam minden fájdalmas terhet.

TÉLŰZŐ - TAVASZVÁRÓ

Leplezetlen, lapos lombok
lomha lopakodásában
lucskos lábbal libben a tél.

Halált hozó huhogással,
hajnali hidegével
hervadtan húzódik hátrébb-hátrébb.

Száraz szívvel,
Szenvedő szorongással,
Színtelen szemében szüntelen szánalommal,
Sóhajra, sóhajt sorakoztatva:
Sikoltva suhan a tél.

Még él - még hó-citerán zenél,
de már nem dölyfös, nem kevély,
már hajlik a lágy tavaszi szóra,
amit március rajzolt a kései hóba.

Tétova tünemény ez a tűnékeny takaró,
s mint mikor kardjába dől a vesztes lázadó,
kivérzik a mezőről a magába roppanó hó.

Belénk bújik boldog békességgel,
elénk perdül pergő ékességgel,
szívet melenget fennkölt fényességgel,
megfesti az eget megnyugtató kékkel,
s eltűnik belőlünk minden didergő panasz:
a kertek alatt toporzékol a türelmetlen tavasz.

Újra szívet szakaszt a szárnyaló szerelem,
kezem követelve kutat izzadó kezeden,
s mint lázadva tajtékzó tinédzserek,
magamhoz ölelem tavaszi szerelmedet.

ÉDENEDBEN

Édes ízű édeneden átsétálok csendesen,
s a pillanattól részegen
elmerengek szerelmeden:
ezen az Istentől kapott csodálatos ihleten. 

Kérdéseket halmoz az éjszaka,
szívem mint a vándor ki soha nem tér haza,
úgy csuk be maga után ajtót s ablakot,
s vállára vesz egy fénylő csillagot.

Hordja édes terhét keresztül egy életen,
néha megáll - szétnéz félszegen,
aztán szapora léptekkel tűnik bele
a ránk váró ismeretlenbe.
​
Hazudik aki ismeri a jövőt,
a homályból feltűnőt,
aki úgy ismeri a szerelmet,
hogy mellőz minden félelmet,
tévedhetetlenül vallja meg érzéseit
s félrelöki háttérből suttogó kétségeit!

Én úgy szeretlek jövőt nem ismerve - vakon,
s jöjjön bármilyen álnok hatalom
mely kettészelni akarja mit összekötött a sors,
minden elém tartott tükör torz,
ami nem téged mutat nekem,
s ahol nem te játszol velem,
bukásra ítélt az a színdarab:
soraiból bennem semmi sem marad.

Én úgy szeretlek ahogy a csillag szeretni tud,
mikor a sötét égen nesztelen tova fut,
úgy tűnik elillant a semmiben,
de másnap újra előtted terem
fényesebben mint valaha,
s bár nincs hozzád szava,
elmond mindent egy távoli galaxisról,
egy belőlem s belőled épülő világról.

Én úgy szeretlek, ahogy az éveimet számolom,
mikor kezem végig siklik gyűrött arcomon,
s az öregedés csak annyira izgatja lelkemet,
mint a kérdés, hogy meddig lehetek még veled,
meddig tudhatom még mellettem létedet,
meddig érezhetem nekem született szerelmedet.

Agyam gyártja az önmagukat szaporító kérdéseket
s megtalálja mind között a leglényegesebbet:
miért sikolt a lelkem mikor nem vagy velem,
s öledben miért nyugszik el hirtelen ?

Ezen tünődöm édenedben sétálva csendesen,
s arcod emlékétől részegen
beléd alszok szerelmesen.

MA IS...

Ez is eltelt, mint a többi.
Aminek nem tudtam örülni
az örömtelen marad,
ami rám fonódott, s megfogott
azt se érje panasz.

Ma is megharcoltam mindenért,
azért a kevésért
amit a sors elém csorgatott,
aztán ott hagyott
mint jobbra érdemtelent,
s mint fáradt Isten ki csak félig teremt,
úgy rogyasztott rozoga székemre,
s vágyaimat bele vigyorogta a képembe.

Ma is próbáltam örülni,
szépet s jót keresni,
de a sors úgy tud röhögni,
kacagása úgy száll az égbe
mintha komédiát nézne,
melyben én vagyok a botladozó bohóc,
én mondok ki minden bolond szót,
porondra kényszerített kisegér vagyok,
s csak az oroszlánok ugorhatnak nagyot.

Ma is önmagam kivert kutyája lettem,
valamit ma is ettem,
gazdáim öntelt kegyéből
ma is jutott néhány morzsa a jólét kezéből.

Itt nincsenek éhező szegények,
hát én sem lehetek,
csak elégedett polgára e vidéknek,
hol a nagy nemzeti öntudatba csomagolva
együtt üvölt az egész falka,
s a másképp ugatókat
talán sintér viszi el holnap.

Ma is elém tartottak egy tükröt,
s mint jól bevált trükköt
elmondták, hogy milyen jó minden,
s az a kevés ami még nincsen,
majd meghozza a kánaán:
valamikor....talán....

Ma is szerettelek,
s oly jó, hogy tudtalak szeretni.
Tudtam a te pillanatodnak is örülni.
Nem lettem önző s konok,
mert nem akarok,
s ha néha belőled táplálkozó gyermek vagyok,
ha veled enyhítem szerelmes szomjam,
már nem érdekel, hogy mi, merre s hol van,
hogy másnak miért jut minden,
s millióknak miért nincsen...

A tudattal talán sikerül tovább haladni,
hogy ma is tudtam egyenes gerinccel megmaradni.

MIT JELENT...

Mit jelent a szó,
Haza,
ha nincs se reggeli se vacsora,
se szőlő se lágy kenyér,
csak egy vékony ebéd ami belefér.

Mit jelent a szó,
Becsület,
ha mögé bújva adnak el lelkeket,
jó szándékkal kövezik ki az utat,
mely a pokol felé mutat.

Mit jelent a szó,
Igazság,
ha már csak gazság
járja át írva s kimondva,
s mocsokként rakódik a tudatba.

Mit jelent a szó,

Feledés,

 ha a feledni való nem kevés,

s míg birkózunk a feladattal,

a világ újra megcsal.

Mit jelent a szó,
Bocsánat,
ha kisajátította magának
az ki a bűnt elkövette,
s a becsapottak állnak mögötte.

Mit jelent a szó,
Remény,
ha nincs mögötte erény,
ha csak felcsillan hirtelen,
aztán eltűnik a semmiben.

Mit jelent a szó,
Gyermek,
ha a sorstól nem kap kegyelmet,
ha már a pillanat mely megszülte,
fájdalmas, sötét jövőre ítélte.

Mit jelent a szó,
Anya,
ha nem több, mint önmaga,
s gyermekét kárhozatra dobva,
karrierjét tolja a magasba,

Mit jelent a szó,
Hajnal,
Ha csak magunk vagyunk magunkkal,
nem kérünk s nem adunk,
mert egyedül vagyunk.

Mit jelent a szó,
ha olyan mint a hó,
ha nincs mögötte megértés,
se aggódó féltés,
se kitartó türelem,
se önzetlen szerelem.

Mit jelent a szó,
a kimondva andalító,
a gondolva bódító,
a látva szédítő,
a lelket fehérítő:
Kedvesem.

Mit jelentesz te nekem,
ha összebújunk csendesen,
s ahogy átölel két kezem,
minden leírt fájdalmamat
általad feledem.

FURA KIS FICKÓ

Fura kis fickó az ősz:
hol szelíd, hol bősz,
egyszer hideget fúj a tájra,
másszor belesimul a nyárba.

Fázik.
Az arcán látszik,
ahogy a levelekkel játszik,
s a tájjal eggyé válik.

Aranyló sárga ékszer-koszorú,
nem vidám, nem szomorú,
inkább megnyugtató,
mint a halkan kimondott szó.

Fura kis fickó az ősz:
mikor azt hiszed, depressziója legyőz,
megsimogat néhány napsugárral,
s ha lelked nem is szárnyal,
de legalább túléli a borús napokat,
a hétköznapi makacs gondokat.

Gyermek sapkák alól kibújva
történetet ír a porba
a búcsúzó nyárról,
s ahogy lehinti a levelet a fákról,
keze az arcunkhoz ér
amíg a kopogtató télről mesél.

Fura kis fickó az ősz:
takarít amennyit győz,
hanyagul össze majd szétsodorja,
a maradékot december elé tolja.

Szabad futással neki iramodik,
a házak faláról a térre kanyarodik,
majd a bokrok felé talál utat,
s ahogy a lombok között kutat,
hirtelen megáll,
ha hajléktalanra talál.

Pironkodva bújik a levert avarba,
amiért az éhesen alvót megzavarta,
Hűvöse simogató meleggé változik,
s közben ki tudja miről álmodik...

Mérgében gazdag gallérokat szaggat,
díszes öltönyökre letört ágakat aggat,
dühös deret csap a dölyfös arcokba,
aztán felsikolt a magasba,
mintha Istent keresné,
majd mint aki úgy sem válhat szentté,
lassan csendesül,
s pihenni egy zugba menekül.

Fölötte a borzolt szárnyú madarak,
valahova messze tartanak,
verdeső szárnyuk szétveri a párát,
szabadon engedve egy kósza fénycsóvát.

Így küldi üdvözletét a Nap
ennek a fura kis fickónak.

A JÖVŐ

Lezuhant az este.
S ahogy a teste
átsejlett az árnyak között,
lebegve az ágyam fölött,
úgy lett egyre szebb,
egyre kecsesebb.

Szerelmes ajka,
mint szirének hangja,
arcomba ígéretet lehel,
s amíg takarja lepel
hinni kell neki,
ki az örök törvényt ismeri.

Hajkoronája betakar,
egyszerre mindent akar
ami én vagyok,
s ha ragyogok
vagy magamba roskadok,
neki úgy is jó vagyok.

Szeme felizzó gyöngy,
varázsos kristálygömb
tele látomással,
s nem törődik mással,
csak nekem mesél,
andalító dallamot zenél.

Kezének simítása,
mint orgona virága
illatot szül,
melybe belemerül,
megfürdik benne,
s úgy ül az ölembe.

Aztán hirtelen,
mint aki idegen,
a sarokba penderül,
arca durcásan felhevül,
szája sírásra görbül,
s talány könny csepp is gördül.

Széppé borzolt napjait,
mint ősi papjait
felsorakoztatja,
magasba dobja,
s alá hullanak félelmei,
sokszor megélt kétségei.

Ki ez a szeszélyes asszony,
ki ha haragszom
csak kacéran kinevet,
velem tölt egy egész életet,
s ha zavarnám se menne,
mint árnyékom követne.

Mint a kétarcú Isten,
úgy sugárzik belőle minden.
Egyszerre szelíd s kegyetlen,
megbocsájtó s könyörtelen,
jót s rosszat mutató,
hűséges és elhagyó.

Ha itt van én sehol sem vagyok,
amit kér mindent átadok,
ha álmodom csak vele teszem
még ha mást is mond az eszem,
mint árva gyermek rá úgy szorulok,
s alázattal elé borulok.

Már tudom, ki ő:
az árnyból a fénybe menő,
egyetlen magból felnövő,
lelkembe kérdéseket tevő,
mindenhonnan előjövő,
vállamra telepedő Jövő...

JÁTSSZ EL EGY DALT

Amikor nem simogatnak a napsugarak,
Mert lustábban kel fel a Nap,
Amikor nem hallatszik tücsök-hegedű,
Mert fakóbban zöldell a fű:
Játssz el egy dalt - csak úgy magadnak halkan,
Segít elfeledni, hogy valahol baj van.

Amikor nem csengetnek rád a barátok,
Mert kihűltek már a régi álmok,
Amikor ürességtől hideg az ágyad,
Mert ellustultak benned a vágyak:
Játssz el egy dalt - csak úgy magadnak halkan,
Segít elfeledni, hogy valahol baj van.

Amikor hiába vársz egy őszinte szóra,
Mert por rakódott rá a jóra,
Amikor eleged van magad körül mindenből,
Mert csak a neheze jut az életből:
Játssz el egy dalt - csak úgy magadnak halkan,
Segít elfeledni, hogy valahol baj van.

Amikor már csak feledés az élet,
s nem férnek bele lázadó remények,
mikor mindenki mást mond mint amit gondol,
s lelkedben a meg nem értés tombol:
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor nem nézel körbe, mert körbenézni fáj,
mert fáradt, sápadt s kiégett a táj,
amikor nem férsz bele abba a körbe,
ahonnan rád néznek utálva s röhögve:
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor csak vagy, mintha nem is lennél,
s már reggel az esti gondokkal keltél,
amikor már nem emlékszel arra a napra,
mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra:
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor igaznak festi arcát a hazugság,
szégyenlő szemüket az égiek is lehunyják,
amikor hűvös fuvallattal készül a vihar,
testedből, lelkedből minden érzést kicsavar:
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van...

Amikor ostoba törvények ostora ver nyakon,
elítélnek s megítélnek gőgösen s vakon,
amikor magadra maradsz a magad igazával,
s nem rendelkezel már sem házzal sem hazával:
Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak halkan,
segít elfeledni, hogy valahol baj van...
​
Játssz el egy dalt - csak úgy magadnak halkan,
Játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban,
Játszd azt, hogy mosolyogsz s nem érdekel semmi,
Játszd, hogy érdemes minden nap embernek lenni,
Játssz koldust vagy királyfit,
Játszd, hogy nem ördög de Isten irányít,
játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,
játszd, hogy fárad az Isten de még bízik,
játszd, hogy jobb lesz,
játszd, hogy szebb lesz,
játszd, hogy még lesz....
​
Játssz el egy dalt - csak úgy csendben magadnak,
Játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!

BALGA ANGYALOK

Én csak mosolygok rajtatok:
Őrült, romlásba rohanó, balga angyalok.

Nem fennhéjázó gőg szüli bennem a gondolatot,
Sem a mozdulatlanságba meredt szó, melynek rabja vagyok,
Csak a szánalom, ha látom mohóságba torzult arcotok,
Őrült, romlásba rohanó, balga angyalok:
Én csak mosolygok rajtatok.

Az égig úgy sem ér mindent tudó s magyarázó hangotok,
jöhetnek még vérben s mocsokban fürdő századok,
lehetünk több vagy kevesebb annál mi ma vagyunk,
számtalan keserűségtől keseredhet meg hadunk,
Őrült, romlásba rohanó, balga angyalok:
Én csak mosolygok rajtatok.

Keseredhet szánkban az oly édesnek hitt méz,
Elromolhat a mindenség - az egész,
Ordíthatjátok, hogy nincs Isten - mert elhagyott,
Őrült, romlásba rohanó, balga angyalok:
Én csak mosolygok rajtatok.

Mosolygok az igazak Hitével,
Mosolygok az ártatlanok kegyelmével,
Mosolygok a meghurcoltak keservével,
Mosolygok a lenézettek elnézésével,
Mosolygok a kisemmizettek mindenségével,
Mosolygok a meg nem szántak szánalmával,
Mosolygok az elfeledettek bánatával,
Mosolygok az arc nélküliek álarcával,
És mosolygok Isten Áldásával!

Mosolygok.... mert még maradt mosolyom.

Ti csak higgyetek pénzben, erőben s hatalomban,
Fürödjetek a magatoknak csinált káoszban.
Az ármány átokként zuhan majd vissza rátok,
Ha rátok nézek, csak árnyékokat látok,
S én itt lenn a porban - köszönöm, jól vagyok,
Őrült, romlásba rohanó, balga angyalok:
Én csak mosolygok rajtatok...

ÓDA EGY CSODÁHOZ

Lassú tánccal ha félve rám borul
e lágy fürtökben pajzán erotika,
komor szívemben fakul a fájdalom,
minden dobbanása angyalok dala.

Fénye ha csillan az est tükörén,
párjával ring a barna gyöngykoszorú,
porrá őrli testi magányom,
nincs többé kínba feszülő ború.

Fáradt kezem már hozzá szenderül,
mint a játékba csábított gyermek ujjai:
félve nyúlok e törékeny csodához,
meg ne szakadjanak húrjai.

Bársony szálon ha felé dereng,
illatba omló zuhatag:
szorongó szerelmem szétterül az ágyon,
könnyebben visel távoli álmokat.

Anya félti így gyermekét,
testével emelve falat,
arcának éke felragyog,
itt már nem kellenek a szavak.

Még egy pillanat és eltakar,
dimenzióit veszti a lét az ész a tér,
belém csókolja éhes vágyait:
Ha kedvesem haját fodrozza arcomba a szél....

SEHONNAN-SEHOVÁ

A lassan érkező NAP
belemártja lábát a hajnali harmatba,
s arcát pihenni fekteti a lombok ölébe.
Most nem siet - sehonnan jött és sehová tart...

Csend van: kívül és belül.
Fénye tétova csodálkozással surran a fűszálak közé,
keresve a melegére vágyó dermedt életeket.
A sehonnan sem érkező szél először messziről figyeli,
aztán pajkosan belekarol egy apró fénysugárba,
s lassan forgó táncra kérve
együtt szórnak parázs-szikrákat a fák zöldjére.

Egy sehová sem röppenő madár belefüttyent
a csend arcába,
aztán mint aki hirtelen elszégyellte magát,
nedves tollait halkan teríti rá egy csillanó fénykötegre.
A reggel óvatosan karolja át a várost.
Mintha ma ő sem akarná az ébredést.
Félszeg mosollyal nézi a pislogó házak
tátott szájából előbukkanó embereket.
Honnan, hová sietnek....?

Puha kéz terül el vállamon:
ez Te vagy - tudom.
Most mégis, mintha másképp éreznélek...
Mintha nem lágy simításod érintene,
melyet úgy ismerek már, mint a gondolataimban megbúvó vágyakat,
hanem valami más....
Egy sehonnan sem érkező
és sehová sem tartó ölelés,
mely csak a pillanatnak él,
s tudja, hogy ez a pillanat több, mint az örökkévalóság!

Jó veled.
Jó nem jönni sehonnan,
s nem rohanni sehová.
Csak lenni, csak érezni,
csak ölelni, csak szeretni.
Csak ennyi....

KINEK FÁJ?

Kinek fáj majd,
ha csak reszketeg árnyai leszünk önmagunknak,
emlékeink részeg kútjába enyésznek álmaink,
vakon tapogatja szívünk a kedves helyét,
miközben saját létünk értelme is kétes.

Ki fogja majd a kezünk,
ha már mindent elosztogattunk,
ha magunknak sem tudunk adni semmit,
csak megbánást, csak végig nem járt utakat,
csak hűvös áldozati pózt a szenvedéshez.

Ki érti majd meg,
amit mi meg sem próbáltunk megérteni,
amit eladtunk, mielőtt éltünk volna vele,
amit többet jelentett volna a mágikus félsznél,
de kevesebb lett, mint a saját hitünk.

Ki hallja meg jajongó szavunkat,
amikor már csak befelé merünk sírni,
mert nagyobb lesz a vágy, mint a kétség,
nemesebbé izzik bennünk a hamvadó szeretet,
mint a hűvös fényével vakító kispolgári szédelgés.

Kié lesz a számla, amit mi fizetünk?
Az elvakított szemekbe ki mer majd akkor nézni?
Boldogtalanságunk sírgödrébe ki dob békítő csokrot?
Kinek lesz érdekében bocsánatot kérni?
Senkinek? Senkitől?

Markoljuk majd a minket körülvevő semmit,
kapaszkodunk, mert az életünk függ tőle,
miközben minden tükröt porrá törünk,
ne lássuk, amint elrontott életünk ujja
visszamutat megrémült arcunkra....

A CSEND

A csend csak ült a sarokban:
gubbasztva, magára hagyottan.

Engem kért, hogy szóljak.

Valamit mondjak,
mert beleőrül a csendbe,
ami tulajdon teste,
saját felvállalt élete,
amiért fizetnie kéne,
ha még lenne rá pénze.

Némán bámult,
s rám hárult
minden feladata,
amit nem tett meg soha,
amire nem volt sem szava,
sem gondolata,
sem bátorsága,
hogy rákiáltson a világra.

Csak az utca szült zajt.
Innen egy dalt,
onnan egy kiáltást,
néha egy ordítást,
néha egy sóhajt,
egy óhajt,
egy követelést,
esküvőt és temetést,
szavakat és szólamokat,
jól kitalált mondatokat.

Zűrzavart hoztak a hangok.
Mint a harangok,
ha egyszerre kondulnak,
s nem tudni mit akarnak:
valakiért sírnak,
s misére hívnak,
vagy ünnepről szólnak,
s éneket dalolnak ?

A csend csak ült
és belesüketült.

Kezét fülére tapasztva
már nem akarta
a balról jobbra,
s jobbról balra
zúgó harangokat,
az álságos szavakat,
a hamis villámokat,
az éhes könyörgéseket,
s a jól lakott böfögéseket.

Már nem akart mást:
csak mellettem lenni,
s mindent átgondolni.

Így ültünk ketten:
Ő némán, én csendben.

ÉN MÉG MEREK NEVETNI

Én még merek nevetni.
Célokat keresni,
szeretni,
hinni,
s boldognak lenni.

Még ha a célt el is dugják előlem,
s kinevetnek keményen,
bolondnak nézve,
aki nem illik be a képbe,
mert a tükör mást mutat,
más utakat,
más érvényesülést,
más emberré lényegülést,
akkor sem tudok mást tenni,
csak nevetni:
rajtuk nevetni.

Mert én még tudok nevetni.
Amikor megaláznak,
amikor gyalázat
kiséri lépteim,
amikor kérdéseim
porba hullnak,
s a múltnak
csak büntető az ereje,
mert vele vagy nélküle
nincs semmi értelme
a másként gondolkodásnak,
a világot megváltásnak,
én még akkor is tudok nevetni.

Merek nevetni
az ostoba gőgön,
azon, aki hőzöng,
hogy ő a legjobb magyar,
aki csak jót akar,
aki mindent megtesz értünk,
változtat azon, ahogy élünk,
aki majd segít,
s elindít
egy szebb jövő felé,
az ígéret földje felé.

Én még merek nevetni.
Az átkon,
a sorvadó leveleken a fákon,
a mindent elsöprő győzelmeken,
melyek nyomán fű sem terem,
csak kiégett puszta táj,
ami fáj,
ahogy seb sohasem fájhatott,
ahogy a létünk értelme
úgy lép életünk helyébe,
mintha ő szabná meg amit akarunk,
s amit rongyos hadunk
majd kiharcol,
azért is megsarcol
az önmagát kinevező hatalom,
s ha tudom vagy nem tudom,
hogy jogosan teszi-e,
a hatalom érdeke,
hogy ne is tudjam,
miért van úgy, ahogy van.

Én még akkor is tudok nevetni,
ha mások csak érdekből tudnak szeretni.
Én szeretek ahogy érzem,
s ahogy féltem,
hogy ha egyszer szeretek,
mások használják fel érzéseimet
olyan szeretetre,
olyan életre,
s olyan magyarázatra,
ami nem nyit kaput a világra,
csak bezár önmagam keserves világába.

Én még tudok nevetni.
Önmagammal együtt lenni,
megbeszélni,
s eldönteni
hogy nekem mi a jó,
s hogy nektek mi a jó.
S ahogy hull a hó,
mint gyermeknek a játék,
ami hideg de még is ajándék,
úgy szeretnék egy jobb világot,
ahol lehet, hogy fázok,
de tudom, hogy szabad vagyok,
s értelmet szülnek majd a mondatok.

Én még merek nevetni.
Őket kinevetni!

Őket:
a rajtunk nevetőket,
a minket semmibe vevőket,
akiknek egyetlen érdeke
álmaink megfertőzése,
nevetésünk elkendőzése,
életünk korlátok közé szorítása,
bánataink megmagyarázása.

Én még merek nevetni.
Itt lenni, itt élni,
s nem elmenekülni
ebből a fájdalmas országból,
a korcsok teremtette világból,
ahol nincs becsülete a becsületnek,
nincs értéke az értéknek,
ahol a születő gyermek is csak meghalni jön,
s nem kíséri útját szép öröm,
mert csak egy adat a sok közül,
akinek senki sem örül.

Én még tudok nevetni.
Akkor is csak nevetni.
Nevetni, nevetni és nevetni.
Ezen az ostoba világon kacagni.

AZ ÉLET VÁNDORA

Sötét volt:
s a bánat-port
úgy cipelte a szél,
mint aki fél,
hogy semmit sem ér
ha nem cipeli,
ha nem sírja s nem szenvedi.

Csak az éjszaka beszélt
néha hozzá.
Hangja mormogássá,
alig érthető panasszá
csendesült,
s mint ki megrészegült,
úgy dülöngélt tovább,
mikor a hajnal meghozta magát.

Egyedül volt.
S bár az ég messziről szólt,
látszottak a székre ült csillagok,
ahogy nem ragyog
arcukon az öröm,
s a távoli ködön
keresztül,
mint ki menekül,
fény-szekérre szállt a Hold.

Az is magára hagyta,
ha akarta,
ha nem akarta,
önmaga súlya alatt roskadva
tett eleget az élni akarásnak,
tükröt fordítva a magánynak,
kerülve szánalmas sajnálatot,
maga köré tette a boldogság látszatot.

Nem kért,
csak remélt.
Titkon, mint ki bűnt követ el,
ha valamit követel,
ha szeretne valakivel együtt lenni,
ha szeretne szeretni.

A felzizzenő lombok,
mint bohóc a porondot,
úgy vették uralmuk alá
amikor egyedül sétált egy parkban,
s talán azt sem tudta, hol van,
mert nem az érdekelte,
csak saját elveszett énjét kereste.
Kereste ott, ahol nem volt,
s míg a konok égbolt
bezárta minden kapuját,
lepecsételte vele magányát.

Így élt az élet vándora.
Már nem hitt,
már nem vitt
magával semmi súlyt,
mert minden lehullott róla,
s csak egy szóra,
egy megnyugtatóra,
egy mindent elhozóra várt,
amíg állt,
valahol a csendben...

Aztán mint tündérkertben,
ahol minden lehetséges,
ahol semmi sem kétséges,
úgy gyúlt ki szívében a fény,
kitárt karokkal elé menvén,
üdvözölve,
s ölelve,
hogy megérkezett végre,
amikor már nem is remélte.

A lehulló Hold feltolta a Napot,
játékos fénnyel,
tele reménnyel,
könnyeiből szivárvány-felhőt alkotott,
s végre társat kapott.

ANGYALI ÉRINTÉS

Ahol a csend is ordít,
s visszafordít
a megkezdett útról,
a kijelölt céltól
messze lök,
s csak a köd
játszik árnyékommal,
beteljesületlen hiányommal:
ebben a démon-világban,
egy Angyalra vágytam.

Ahol a kérdésekre nem jön válasz,
mert elválaszt
a lehetőségtől a lehetetlenség,
s a mindent átfonó értetlenség,
amely bambán bámul arcomba,
s dölyfösen azt mondja:
te kivétel vagy,
akit csak tartaléknak rak
az élet:
bárhogy is éled.
Ebben a démon-világban,
egy Angyalra vágytam.

Ahol nem kérnek csak követelnek,
s őket
nem terheli a múlt,
a hosszan elnyúlt
árnyék,
ami fáj még,
ami ég még,
de gyógyulni szeretne,
mint lázas beteg teste,
aki kereste javulását,
lelkének megbocsájtását.
Ebben a démon-világban,
egy Angyalra vágytam.

Ahol nem tol semmi előre,
s csak az elmenőkre
mondanak imát,
s a hibát
gondosan elhallgatják,
megmagyarázzák,
miközben feloldozást is kérnek,
önmaguknak, s nem a népnek,
ebben a démon-világban,
egy Angyalra vágytam.

Ahol ültem s felálltam,
ahol kerestem de nem láttam
értelmét a tovább haladásnak,
a tenni akarásnak,
mert a tettet megölte mások tette,
s még ki is nevette
a hátul maradókat,
a jókat,
akik nem akartak rosszá válni,
csak valami jobbra vágyni.
Ebben a démon-világban,
egy Angyalra vágytam.

Ahol megölték az álmot,
az ártatlan boldogságot,
mert embereket tettek rosszá,
önmaguknak is gonosszá,
felcsillantva előttük a hamisságot,
a pénz szülte világot:
ebben a démon-világban,
egy Angyalra vágytam.

S ahogy álltam,
s vártam
térítő Angyalomra,
a köröttem lévő pokolra
lecsapott egy villám,
s minden hitvány,
addig érzett bánatomat,
ki nem hevert fájdalmamat
feloldozta egy hirtelen jött,
sorstól kikönyörgött
üzenet,
mely azt súgta,
szerelmesen azt búgta:
itt vagyok, hozzád jöttem,
Angyaloddá válni,
vágyaid kitalálni,
s megáldani áldott kézzel:
egy Angyali érintéssel.

AHOGY SZERETNI TUDLAK

Ahogy megnyúlik az este,
s mindent átölelő keze
ráterül a tájra,
a boldogságra s a fájra,
úgy kezd el remegni teste,
ahogy szépre festette
a hajnal,
a megszemélyesített Angyal.

Ahogy körbe nézek,
s félek
hogy mit hoz a holnap,
a mai nap s a másnap,
a minden pillanatban,
görcsösen s konokan
ragaszkodó kétség,
az egyezség,
az Úrral,
a Mindent tudóval,
hogy majd szeretni is fognak,
megtartanak s nem eldobnak,
úgy kezdek hinni,
s az éjszaka teste lenni.

A test ami hibázik,
egyszerre nem kell s hiányzik,
egyszerre félszeg s támadó,
ahogy a hó
gördít lavinát,
megértést s vitát,
áldást és átkot,
mely átkozza a világot,
a kinyíló virágot,
az álmot,
amiből nem lett semmi,
mert nem tudtunk érte tenni.

Ahogy elkezdtünk élni,
hinni s remélni,
mintha régen lett volna...
De a ma hozta
meg régen várt üzenetét,
vágyát s féltését,
mindent túlélő megértését
erényeinknek s hibáinknak,
eltitkolt világunknak,
melyben bajok halmozódnak,
s nem adnak utat a jónak
mindaddig,
amíg a hit
el nem hiteti velünk,
hogy csak egymásnak élhetünk.

Ahogy a közelséged,
s életed
minden pillanata
egyetlen rezdüléssé válik,
s bár távolságnak látszik,
mégis a legnagyobb együttlét,
Szentség,
melyet nem érhet átok,
úgy látom általad a világot.

Ahogy egyszer majd meleget,
s élhető életet
hoz számunkra a sors,
ami mindent megold,
mert előre megírt törvénye
vonatkozik holtra s élőre,
úgy tudok utat nyitni a jónak,
ahogy szeretni tudlak.

ÖLEDBEN MEGNYUGODTAN

Ma nem foglalkozok a világgal.
Sem vádakkal, sem hibákkal,
sem árnyakkal,
sem árnyakat feszítő vágyakkal.
Ma csak én vagyok.

Ma csak én adok
értelmet életemnek,
önmagam képzeletének,
s mások véleményét,
hitetlen kérdezését
elűzöm,
s feltűzöm
mint butaságot,
mint lelki tunyaságot
egy képzeletbeli ágra:
az igazság keresztfájára.

Ma nem érdekel semmi,
mert amit el lehetne venni
tőlem,
vagy kivenni belőlem,
az már rég a másé,
egy másik világé,
amit hívhatunk jónak,
vagy megváltónak,
életem éltetőjének,
kérdéseim kérdezőjének,
válaszaim meghozójának,
bánataim hordozójának.

Ma csak úgy vagyok,
s amit hagyok
majd magam után,
okosan vagy bután,
azt eldönti a jövő,
a magból kinövő
új élet,
s a lélek,
ami visszatér,
bármennyit is ér,
bárhogy is bántották,
üldözték s átkozták,
a válasz egyszer megadatik,
nyilvánosságra tétetik,
s akik akarják majd hiszik,
vagy nem hiszik.

Ma legyűr a gondolat,
hogy hagyjam a gondokat,
a csalást
a becsapást,
a szegénységet,
az erénytelenséget,
a vigyorogva vicsorgó,
önmagának mosolygó
önteltséget,
a féktelenséget,
a szakadékot,
ami úgy tátog,
mint az örömlány,
akit a pénzhiány
tett rosszá,
önmagát feláldozóvá.

Ma megküzdök mindennel.
Halállal s élettel,
fáradtan s meggyötörten,
valóságban vagy elképzelten,
de veled vagyok,
s amit rólad tudok,
ahogy végig futok
az életen,
a poklon vagy az Édenen,
mindent magammal viszek,
mindent a Hit oltárára teszek,
s hogy boldog legyek magamban,
csak az öledben érzem - megnyugodtan.

HŰSÉG

Nekem csak a Hűség maradt.
A soha nem múló pillanat,
mely rám ordít,
s rám borít
minden meg nem tett,
s minden megtett
hibámat s bűnömet,
melyekkel itt vagyok köztetek,
mint elrontott életek,
átkok és tévhitek
lelkiismerete,
vádlója s védője
ennek az országnak,
ennek a kicsiny világnak,
amit magyarnak hívnak,
s bárhová hívnak
én itt maradok,
mert itt otthon vagyok.

Nekem csak a Hűség maradt.
Ami néha megakadt,
döcögött, mint elakadt szekér,
ami semmit sem ér
a rajta ülő utas nélkül,
aki végül
úgy is visszaül,
s nem menekül
más tájakra,
mert fájdalma
kevesebb, mint szeretete,
mint a magyarnak lenni érzete.

Nekem csak a hűség maradt.
A mindent átjáró gondolat,
a megfelelés
s a meg nem felelés
kitörölhetetlen kényszere,
amivel együtt élek vele,
vagy nélküle.

Nekem csak a hűség maradt,
ami mint indulat,
átdobott minden akadályon,
ezen az elrontott világon,
ezen a nélkülem történő történésen,
ami velem vagy nélkülem.
de egyszer történelem lesz,
s ha ad vagy elvesz
a megtett dolgokból,
magyarnak született magyarságomból,
az akkor is én vagyok,
aki itt vagyok,
s elmondom Hazám szeretetét,
a Mindenség dicséretét.

Nekem csak a hűség maradt,
s ami megragadt,
mint lemoshatatlan bélyeg,
amitől félek,
de mégis magamra ragasztom,
s mintha unalom,
vagy kényszer tenné,
úgy válok veletek eggyé.
Szavaim megtalálnak,
vagy felállnak,
s odébb ballagnak,
hitet adva az átkoknak,
a mástól hallott vádaknak,
amit elhisztek,
s elvisztek egy életen át,
mert életünkön át
könnyebb hinni,
mint kétséget vonni.

Már nem érdekel, ki vagyok,
s amit adnak a holnapok,
csak én magamnak legyek,
s ha a legyek,
rám szállnak mint a dögre,
mint elpusztítandó életre,
én akkor is itt vagyok,
és magyar vagyok!

Nekem csak a hűség maradt,
ami elszaladt,
vagy visszajött,
könyörgő kezek között,
szeretet és szerelmet kérve,
felnézve az égre,
ábrándozó gondolatok között
hűséget adva a hűtlenek között.

ERDEI SÉTA

Lépteimet meghosszabbítja az árnyék.
Ami vagyok, vagy amivé válnék
azt elém vetíti,
kiszélesíti,
aztán a hátam mögé dobja,
s mint az erdő fogja
úgy ballagok a recsegő ágak között,
melyek fölött
takarót von az enyhe pára
erre a nyirkos világra.

A lehullott levelek arca,
a vágyak harca
a megmaradásért,
egy ágért,
amitől elszakíttattak,
amihez tartoztak,
de már nem az övék,
s csak a sötét,
lassú pusztulás maradt nekik:
akik a kötődést keresik.

Bogarak is futnak.
Valamit tudnak,
amit én nem tudok,
ahogy vonulok
végig az erdő csendjében -
az eljövő nyár reményében,
ők csak mosolyognak -
néha utánam fordulnak,
aztán elbújnak az avarban,
s csak én vagyok zavarban,
aki nem hiszi, amit ők hisznek,
s amit önmagukban visznek
évszakról évszakra,
télből a tavaszba,
tavaszból a nyárba:
kacagva az elmúlásra.

Madarak is szállnak.
Ők tudják mire várnak.
Nap melegére szárnyaikon,
beteljesülésre vágyaikon,
életüket éltető melegre,
nyarat hozó reggelekre,
didergő hajnalokat elűző,
minden bajt feledtető
testet simogató napsugárra,
megváltást az erdő világára.

Felhők is gomolyognak,
s mint bolondnak,
elmondják az Ég lényegét:
Isten kinyújtott két kezét,
ami felettem is szétterül,
s lelkem hiába menekül,
hiába hordoz bűnöket:
meleg helyett hűvöset,
hiába fél a megváltástól,
az ítélet átkától,
engem akkor is szeret,
életet ad az élet helyett,
angyal-virágot sírom fölé,
aranyló fényt a ködfelhő mögé.

Erdei manók is huncutkodnak.
Ahogy sétálok mellém ugornak,
fülem cibálják,
gondolataim zilálják,
széttördelik majd összerakják,
innen-onnan összehordják
túlélésem apró részleteit,
életem örömeit és félelmeit,
s mindezt egy varázsdobozba dobják,
aztán valamikor majd kisorsolják...

Csak a Múzsától üres az erdő.
Mert ő hol eljő,
hol elrejtőzik,
megmutatkozik,
aztán távozik
mint aki sosem volt,
mintha Ő lenne a Hold,
ami mindig máshol kel fel,
mint ahol nekem kell,
fájdalmat játszik a szívemmel,
életet él az életemmel,
egyszerre van velem s nélkülem,
mert szeret s én szeretem,
ahogy szeretni kevesen tudnak,
de utat mutatnak azoknak,
akik semmit sem tudnak.
Konok homály fedi szemüket,
ahogy az erdő fedi el a lényeget:
a megújulás nyári varázsát,
az örök szerelem megmaradását.

MEGVÁLTÓKAT KERESÜNK

Ahogy leülünk,
s elcsendesedünk:
Megváltókat keresünk.

Megváltást a szóra:
az igazul szólóra,
a soha nem hazugra,
ami nem hagy magunkra,
ha magunkról kérdezünk,
még ha nehéz is a keresztünk.
Még ha oly nehezen is hordjuk,
hogy azt sem tudjuk
hol a vége s az eleje,
a mindent tudója s felejtője
bűneinknek,
vétkeinknek,
gyalázatunknak,
s megalkuvó alázatunknak.

Megváltókat keresünk.
Megváltást a jóra:
a soha nem bántóra,
a mindenért megbocsájtóra -
még ha mi voltunk is a rosszak,
s hosszabb
lenne egész életünk,
egész létünk,
a vezeklésre -
ő csak felnéz az égre,
s egy vándorcsillag,
maga után tiszta utat hagy.

Megváltókat keresünk.
Mert elhidegülünk
azoktól, kiket szeretünk,
vagy szeretni kéne,
s ha nem lenne félsze
mindenkinek kimondani,
s világgá ordítani,
hogy szeretni szeretne,
mert éhes a lelke,
mert önmagában törött ez a világ,
s többé nem nő virág
senki sírján,
bármit is kíván,
bárhogy is akarja,
gyenge hozzá a teste s a karja.

Megváltókat keresünk.
Gyermeki arcunkra,
s felnőtt tudatunkra,
amiről hisszük, hogy mindent tud,
s nincs betöltetlen luk,
amit ne tudnánk megmagyarázni,
elmutatni, elhadonászni
összefüggéstelen jelekkel -
de remegő kezekkel.

Megváltókat keresünk.
S kik kimondják helyettünk,
hogy miért a lét, s miért születtünk,
senki sem tudja jobban náluk,
hogy hazug a világuk.
Az ég tükörén hamisan csillan,
s úgy elillan,
mint ha sosem lett volna,
mintha a porba
s nem sziklára építettek volna
várat önmaguknak,
megváltás nélküli világuknak.

De mi Megváltókat keresünk.
Emberi vagy isteni lényegünk
kényszerít a mindenért gondolkodásra,
a szívünk által sugárzott megfontolásra,
hogy csak magunknak éljünk,
vagy létünk
teljes tudatában
higgyünk másban -
mások szeretetében,
s felénk sugárzott ígéretében.

Megváltókat keresünk.
Leülünk,
s elcsendesülünk.
Mert egy lágy fuvallat,
ami eljön s itt marad,
s itt lesz velünk mindig:
az örökkévaló értelemig,
a végtelentől a végtelenig,
az álmoktól az álmokig,
a vágyaktól a vágyakig,
a szerelmektől a szerelmekig,
a bűnöktől a bűntelenségig,
a hiánytól a hiányodig,
a szürkeségtől a vágyakig,
Ő itt lesz:
mint test és lélek.
Mint a Mindenség
ami eggyé lett,
amihez nem kell magyarázat,
mert ahogy a virágnak
nem ad senki nektárt,
s ahogy az élet nem várt
az elmúlástól semmit,
úgy adatott meg nekünk a Megváltó,
s a HIT.

AZ ÉLET SZAKÁCSKÖNYVE

Végy egy adag reményt:
szelídet s ne kevélyt,
magadból másokba sugárzót,
szavakból kibujkáló igaz szót,
árnyékból kibújó napsugarat,
s világra csodálkozó akaratokat.
Tégy hozzá álmot,
parázsból feléledő lángot,
kétségek nélküli életet,
s ha kell várj éveket,
míg eggyé nem érik az érzés,
a szeretetből fakadó féltés.

Végy egy adag megértést:
vágd le róla a félreértést,
a bántásnak hitt szavakat,
amikből ha kicsi is maradt,
megkeseríti életed,
s csak te eszed meg a főztödet.

Végy egy adag hitet:
ami ha hideg,
s nem mutat utat,
akkor majd saját értelmed kutat
a megoldás után,
s ha megtalálod csak nézel bután,
hogy ezt már tudnod kellett volna,
ha el nem vakítottak volna
a mindenáron megfelelés árnyai,
az élet ördögtöl fakasztott vágyai.

Végy egy adag vágyakozást:
mindegy, hogy merre - de szárnyalást,
lelkedből suhanó,
el nem akadó,
minden mástól különböző,
megmaradó vagy visszatérő,
hittel teli vagy kételkedő,
konokul ragaszkodó vágyat,
ami úgy vet neked ágyat,
hogy álmod szép legyen,
s te itt maradj velem.

Végy egy adag becsületet:
s ha az életet
nem is szövik át gyökerei,
az igazság fájának levelei
akkor is zöldek lesznek,
ha mindent megtesznek,
hogy sárgának lásd,
s életed elásd,
mielőtt jobb is lehetne -
mielőtt elérnél a célegyenesbe.

Végy egy adag lázadást:
s ne játssz mást,
mint ami te vagy,
mint ami békén nem hagy,
mert új tettekre ösztönöz,
s míg életösztönöd
veszélyekre figyelmeztet,
csak a hited
legyen ami megerősít,
s előre hív,
hogy elsőként mond ki,
kezed elsőként nyújtsd ki
a Napfelkelte felé,
s elindulj álmaid világa felé.

Végy egy adag szerelmet:
ne kérj kegyelmet,
mert konok s kevély ez az érzés,
s mint a soha nem múló vérzés,
úgy veszi el lassan az erődet,
a múltadat s a jövődet,
mindent amit magadból adtál,
elmondtál vagy kimutattál,
az mind visszahullik életedre,
a lényegből lett lényegtelenre.

Végy egy adag emberi húst:
mindegy, hogy vidámat vagy búst,
de adj hozzá szeretetet,
megértést és türelmet,
adj hozzá bizalmat és hitet,
ami mindent elhitet,
ami megfűszerezi,
s megkétszerezi
akaratát,
s felépíti világát,
amiben neked is lesz helyed,
ha így főzöd meg főztödet.

MINDIG VAN EGY LÉPÉS

Ha fáradt vagy
mint az ásító hajnal,
amely együtt kel a bajjal,
s örök jajjal
feszíti szét az ég lepelét,
s ha ez nem elég:
napfény-csillámokat
hordoz görnyedő vállán,
hogy a felkelő Nap hátán
ékszer legyen:
így élj te is velem.
Mert mindig van egy lépés,
ami ha félkész,
s alig fegyelmezett,
de megoldja további életed...

Ha fáradt vagy,
mint a mezőn szétterülő,
mindenkit kerülő
bogarak raja,
melyeknek zaja
nem jut el az égig,
de ott vannak még is,
mert megteremtettek,
s létezésre ítéltetettek,
ahogy te is
és én is:
mindig van egy lépés,
ami ha félkész,
s alig fegyelmezett,
de megoldja további életed...

Ha fáradt vagy
a vágytól,
ami eredhetne mástól,
de még is benned született,
mert te adtál neki életet
amikor kigondoltad,
amikor elmormoltad,
mint egy imát az Úrhoz,
a mindent megoldóhoz:
mindig van egy lépés,
ami ha félkész,
s alig fegyelmezett,
de megoldja további életed...

Ha fáradt vagy,
mert fáradttá tesz a magány,
amely mint vak vágány,
rossz útra tereli érzéseidet,
bátorságba csomagolt félelmeidet,
hittel álcázott hitetlenséged
ebben a félrevezetett világban,
melyben csak mű virág van:
mindig van egy lépés,
ami ha félkész,
s alig fegyelmezett,
de megoldja további életed...

Ha fáradt vagy,
mert fáradtnak neveznek,
munkát kerülő istentelennek,
aki csak szelet kenyérért koldul,
s ha gyomra mordul
sem tesz egyebet,
mint művészetet
tart pajzsként maga elé,
tehetségét váltja aprópénzzé,
az utókornak alkotva,
s nem a mának megalkudva,
de alkot, hisz s vérzik,
s szívének mélyéből érzik
akik értik,
hogy mindig van egy lépés,
ami ha félkész,
s alig fegyelmezett,
de megoldja további életed...

Ha fáradt vagy,
mert lelked egy egész rendszer nyomja,
bánatba, bajba s bűnbe belefojtva
elküldenek a pokolba,
ahol szolgálataidért,
megalkuvásodért
meg lesz a jutalom:
élhetsz amíg engedi a hatalom.
Ha hülyítenek,
s víz alá merítenek,
simogatnak s felhevítenek,
vagy szentté avatnak,
s halálod után méltatnak,
mint legjobbat,
mint legfelhasználhatóbbat
céljuk eléréséhez,
vágyaik kielégítéséhez,
te akkor is tudd:
hogy mindig van egy lépés,
ami ha félkész,
s alig fegyelmezett,
de megoldja további életed...

Ha fáradt vagy -
s miért ne lennél az:
hisz nincs vigasz,
nincs társ,
nincs vársz,
nincs várok rád,
nincs álmot látsz,
nincs tündérmese
csak az álnokság ígérete,
Te tudd:
hogy mindig van egy lépés,
ami ha félkész,
s alig fegyelmezett,
de megoldja további életed.

SÓHAJOK NÉLKÜL

Sóhajodban a soha sem volt
sivár sivataga sikolt,
s az égbolt ahogy rád néz,
mint megunt játék,
messze kerül tőled,
kialszik belőled
minden korábbi csillagod.

Ha nem ragyog,
mert nem hagyod,
ha máséval pótolod
önmagad fényét,
elválaszt ezernyi fényév
a megoldástól -
a feloldozástól.

A sóhajok
nem szülnek holnapot,
s a démonok
mint sárba ragadt angyalok
feléd nyúlnak,
magukhoz húznak,
s már nem tudod, hol vagy.
Ígértél de nem tudod, kinek,
szerettél, de nem érted, minek,
kerestél szebbet, jobbat, élhetőbbet,
s most sóhajod tölti ki a temetőket.

Sajnálod magad,
hogy az idő szalad,
te vagy, ki mindenről lemarad,
s míg átkot szórsz az égre,
nem veszed észre,
hogy ott állsz elfeledve,
s magadat teszed a keresztre.

Sóhajod csak méregpohár.
Nem kér de nem is kínál
semmit a jövőből,
csak itt hagy valamit az elmenőből,
a soha sem sikerültből,
a vágyak halálából,
szíved árnyékából.
Hiányzol az élet órájáról,
mint lógós diák a vizsgáról,
s míg sóhajra sóhajt sorakoztatsz,
minden másról lemaradsz.

A sóhaj sóhajt szaporít,
felkap majd eltaszít,
s míg mások hittel menetelnek,
tesznek s követelnek,
neked csak a bánat marad,
amit magadnak szültél magad.

A sóhaj nem ember.
Élni sem mer,
halni sem mer,
nem segít kegyelemmel,
nem tanít fegyelemmel,
nem áld meg türelemmel,
felejtsd hát el,
s öld meg szeretettel,
vagy soha nem múló szerelemmel.

NŐI SÓHAJOK

Sóhajod a bánat szüli,
s míg rajtad torát üli,
te csak mosolyogsz,
s magadhoz fogsz.
Így kell ennek lenni,
ha már nincs mit vinni
az útra kész zsákban,
csak amit a szemedben láttam,
ami belőled sugárzott nekem,
amit szavak nélkül közöltél velem.

Sóhajod a féltés.
Életem csak félkész,
de te már látod az egészet,
a részletek közt a lényeget:
az egymásra simogatott éveket.
Arcod a régi -
egyszerre földi s égi,
s mint kést a vajba,
úgy döföm magamba
jóságodat,
gondot űző akaratodat.

Sóhajod a szánalom.
Végig fut a városon,
jajongó kezeket csókol,
szegények lába előtt hódol,
minden szájba ad kenyeret,
nem sokat de eleget.
Mintha csecsemő létem etetnéd,
hogy feltudjak nőni melléd,
férfi lelkemben Női léted ragyog,
s én egyszerre szeretőd s gyermeked vagyok.

Sóhajod a tudás.
A mindenben megnyilvánulás
örök akarata,
s ha a gondok hada
estére leterít,
vigaszod az ami felderít.
Amit nem mondasz ki szóval,
csak egy ösztönös jeladóval
juttatod el tudatomig,
az elkísér holtomig.

Sóhajod lázadás.
A soha nem fáradás
Női lázadása,
mely mint a havasok virága,
a didergő tájba is tavaszt álmodik,
új rügyet fakaszt mielőtt távozik,
apró önmagát hagyja a világra,
s belenevet az elmúlásba.

Sóhajod az óhajod.
Minden nap átadod
egyszerű kérésedet,
hogy lássalak, érezzelek
értselek és szeresselek.
Semmi többet, csak ennyit.
Ez mindent felnyit
rejtélyes Női tudatodban,
amiben minden ott van
ami nekem is kell,
hogy férfiként ébredhessek fel.

Sóhajodban ott vagyok.
Amit belőle kapok,
abból táplálkoznak a holnapok,
a dolgos nappalok,
a szerelmes éjszakák,
s amíg hallom egy Nő szép szavát,
mint kecsesen átölelő éneket,
addig csak egyet kérhetek:
ott is érezz, ahol nem is vagyok,
s én legyek a legszebb sóhajod.

MIÉRTEK

Miért kell írnom,
amikor már nem bírom,
amit rám raknak az istenek?

Hitemet.,
életemet,
szégyenemet,
mint elmúlt éveket
feledni akarom -
de nem tudom.
Belém ordít,
s felém fordít
minden átkos mondatot,
ami egyszerre vagyok
s nem vagyok,
amitől ragyogok,
vagy elsorvadok.

Miért az Alkotás,
ha mindenki vermet ás
az önálló gondolatnak?
Skatulyába temetni magunkat:
ennyi lenne Művészetünk?
Ha más szekéren megyünk
mint a hétköznapok huszárai,
akiknek botladozó lovai
sosem válnak Pegazussá
csak öntömjénező hazuggá,
kevesebbek leszünk-e?
Hasonlítsunk mindenre
amit ma értéknek mondanak,
vagy magunknak érezzünk utat?

Miért kell írnom,
ha minden kínom
a magyarság kínja,
s nem hídja
csak szivárványa lehetek
egy szétzilált nemzetnek?

Miért kell élnem,
ha félnem
is csak csendben szabad?
Ne mondják ki a szavak,
amit nem szabad?
Aki elszalad,
mert megriad,
hogy rátapad
a sötét gondolat,
a világ is vele szalad,
mint egy legyőzött indulat.

Miért a feladat,
ha minden elakad?
Amit kiszabtak,
s ránk raktak,
számon kérik
miközben védik
amit ők nem tesznek meg,
s ha kérdezed
törvénnyel magyarázzák,
mi a másság,
s mik ők,
a mindenben elől menők.

Miért kell mondanom,
ha nem tudom,
hogy mondatom?
Mondatom mint alakuló hatalom
nagyobb lesz s ékesebb,
talán fényesebb
vagy hihetőbb
és szerethetőbb
az összes ígéretnél,
szónál, hangnál s képnél,
s a bennem bújó félsznél.

Miért mondod, hogy hiszed,
amíg viszed
egyedül a terheket,
amiket nem lehet
csak úgy ledobni
vagy legalább felfogni
agyaddal a miérteket,
a mások által kimérteket,
ami nem a te életed,
de rád szabták - neked?

Miért a száj
ha fáj
amit kimondana:
s míg nem ér haza
minden mondatod,
minden akaratod,
amit te találtál ki,
s nincs senki
aki jobban tudná életed
ami ott megy veled,
a meghatározott végig,
egy virágok nélküli sírig?

Miért vagy nekem?
Ezt nem kérdezem:
ezt tudom!
Mint az úton
végigmenő örök vándor,
- ki ragadjon le bárhol -
emlékszik miért indult,
honnan jött s hol volt,
s merre visz az útja,
ami néha újra és újra
akadályok konok versenye:
kettőnk élete
egy megmagyarázhatatlan rejtelemben
amiben itt vagy velem
örök engedelemben.

Mert kibukik belőlem a szó.
S mint lassan olvadó hó,
beleázik a talajba,
lelkekbe s agyakba
keres utat,
mindig kutat,
bajokra mutat,
talán megoldást ad,
talán magára marad...

TAVASZVARÁZS

Felhőkbe menekvő árnyakat szül a tavasz,
s mert kacér, dölyfös és ravasz,
úgy ad meleget
- hol sokat hol keveset -
mint a Nő ha szemét rád veti:
pillantását titokban teszi,
s a vágy mely benne ég,
a színtiszta ég
mely rád ragyog,
s ha igazán akarod,
biztosan megkapod.

Lombok zöldjével szerelmesít,
illatözönnel magához hív,
s ha van füled a hallására -
a város dühöngő zajába
bekúszik a legszebb lárma:
a rügyek pattanása.
Szép kezű szellő simogat
rád szépítkező szirmokat,
megcsillantja mint álmokat,
s ami megmarad
azt átnyújtja neked,
mint harmatot őrző kelyheket,
s talán azt is feleded,
hogy megint üres a zsebed.

Tükröt tart arcodnak a tó,
még ha kevés is a szó
ami szépet szólna neked,
ami mondana valami kedveset,
a látvány kimossa lelkedet,
s a parton hagyva szennyesedet
megtisztulva térsz haza,
s könnyebb lesz a magányos éjszaka.

Ébredj az ébredő madarakkal,
forrj eggyé őszinte dalukkal,
melyben nincsenek hamis dallamok,
álnok ígéretek, elcsépelt szólamok,
csak az öröm zengése,
a természet ébredése,
s míg a szél játszik a hajaddal,
elcsitulva megbékélsz magaddal.

A reggel még fázhat,
de langyos eső áztat
ki belőled téli sirámokat,
s ha úgy érzed rád szakad,
maga alá temet
szürke életed,
csak az ég felé nézz:
ott már minden kész
a megújuláshoz,
a tavaszi varázshoz.

Bűvész ez a tavasz.
Mint lázadó kamasz
elutasít telet s nyarat,
de mielőtt magára marad
gyorsan átöleli mindkettőt,
mint áhított szeretőt,
csókot lehel feléjük,
aztán csendesen olvad beléjük.
Majd dalolva tovább szalad,
kikerülve a szürke tűzfalat,
megszaggatja a cifra plakátokat,
melyekre ócska szenny ragad,
s nem törődve ígéretekkel,
sem rosszabb sem szebb jövővel,
az erdő felé halad sebesen,
néha megbillenve kecsesen.

Ahogy látom,
s ahogy várom,
hogy kiteljesüljön,
ölembe üljön,
mint kedvesem,
mint évődő szerelem,
már nem jön belőlem a panasz
mert Te vagy nekem a tavasz.

ÉBRESSZ FEL

Minden mondatod mestermunka:
mások meghívása magunkba,
s ha itt hagynak minket magunkra,
s átkot szórnak minden magunkra,
melyet elvetünk kívül s belül,
s mikor már minden elnehezül
ami tisztának fogantatott,
tudd Uram, hogy én is itt vagyok.

Ha sok a sóhaj a világrengetegben
s a sivataggá sivárult életekben
már a remény is alig csillan,
s ha valami még villan,
kinevetik mint álmot,
mint rég elhervadt virágot,
amit ki kell dobni,
engedd Uram a kezedet fogni.

Azt mondják, jól laktál,
s nem igaz, hogy éhes maradtál,
de ha még is,
felordítják az égig,
hogy mindenről te tehetsz,
s azért nem ehetsz,
mert nem akarsz kukákban kotorni,
Uram, hogy tudnék nem megbotolni?

Csecsemőkbe csempészett csalás,
amit elhitet a bagázs,
hogy érdemes nemzeni,
gyermekből felnőtté cseperedni,
mert minden szebb lesz és jobb,
sőt már most is tudhatod,
hogy neked csak jót akarnak,
Ó Uram, mutasd meg hatalmad.

Ország rontó,
egységet bontó hazaáruló,
kutyákkal ávuló,
patkányokkal pertuzó,
konok fejű lázadó:
ezt mondja rólad a bitorló,
s míg felsorakoztat érveket,
Uram, mi halljuk a Te éneked!

Alul képzett értetlen,
ki haladni képtelen,
a szépnek láttatott,
gondosan kiválogatott
álerények között,
mert rosszat sejt a köd mögött,
s inkább bélyegét viseli:
Uram, adj erőt neki!

Mézédes nektár vagy meggyötört agyunkba,
útmutatás úttalan utunkra,
melyen megyünk,
hogy legyünk,
hogy érezzék létezésünk,
s valahová érkezésünk:
s ha a kijelölt úton eltévedek,
Uram, ébressz fel engemet...

ÁLOM NÉLKÜLI ÉJ

Mielőtt az éjszaka felfalja a hangokat,
még fülembe rakja az utolsó foszlányokat,
az elmúló neszeket,
melyeket eszeget,
mint morzsákat a dolgos hangya.

Elaltat ha akarja.
Vagy éber bámulást hoz.
Napi gondjaimmal felpofoz,
pénzt számoltat,
hibákat olvas
őszülő fejemre -
aztán bedob egy szűkülő verembe.

Aludni kéne már:
de a vár
mely körém épül
nem szépül
sem kívül sem belül,
s a bordáimra ül
egy mindent felkavaró,
gonosz kis manó.

Elhangzott mondataimmal,
sértő szavaimmal
fülemet cibálja,
tetteim bírálja
melyek égetnek, mint a tűz,
s mint a vadat, beleűz
önmagam csapdájába:
egy átalvatlan éjszakába.

Aludni kéne mint a csecsemő,
kinek még nem számít az eljövő,
s nem létezik múlt,
mert amiért nyúlt
hófehér keze,
azt nem bánja a lelkiismerete.

Aludni volna jó:
ha nem hullna rám, mint a hó
elintézetlen dolgok özöne,
megmaradt számlák börtöne,
melyekre az anyagi világ rakott
feltörhetetlen lakatot.
Rám nehezülnek,
s körbe ülnek
rossz szokásaim,
negatív vonásaim,
be nem tartott ígéreteim,
sikertelen kísérleteim,
becsapott szerelmeim,
s meg nem élt életeim.

Aludni kéne.
Aludni gondokkal,
aludni fájdalommal,
lázasan,
fázósan,
veled
és soha sem nélküled...
Még mindig álom nélkül vagyok.
Már csak az utolsó csillag ragyog,
de ő is búcsúzik,
s a reggelbe hanyatlik.
Mint a tövis, úgy törik szemembe
a reggeli nap gerjedelme.
Végső megoldásként rád gondolok,
s álmodba fáradtan belerogyok.

KÉRDÉSEIM NEKTEK ADOM

Lázcsillagom elringatom,
érzéseim hozzáadom,
gondolatom megforgatom,
s kérdésekbe csomagolom...

Kérdezek tőletek,
akik öreg fává velem nőttetek,
s gyökereitek,
törzsetek,
lombhullató életetek
ugyan abból a talajból ered,
amin meghaltak az ígéretek.

Kérdezek az új nemzedéktől,
a most sarjadó füvektől,
kiknek nem jut már tápanyag,
csak valami hanyag
odavetett anyag,
mely mindig az marad,
míg ki nem nő rajta a harag.

Kérdezek a lenttől és a fenttől,
a vihartól s a csendtől,
a zavartól s a rendtől,
minden előre menőtől,
s hátul maradótól,
ki még nem szédült meg a szótól.

Kérdésem, hogy meddig,
úgy fáj, mint eddig
minden hiába töltött nap,
mely rám tapad,
körbe fon,
s átoson
a felriadó álmokon.

Kérdésem, hogy miért,
s főleg kiért
kell tűrni a tűrhetetlent,
az öntelt telhetetlent,
az arcba nevető pimaszt,
ki úgy vág grimaszt,
mint csendesülő elmebeteg,
ha megkapta a gyógyszereket.

Kérdésem, hogy kik ők,
s milyen ádáz idők
szülték létüket,
hogy így elhagyták lelküket,
hitüket s becsületüket,
s szemétre dobták a nemzetet,
mely nem nekik nemzetett.

Álmaimat szóvá írom,
amíg bírom,
s a mondatok hevülését,
fájó égetését
nem csitítom, nem hűtöm,
mert az lenne bűnöm
amit nem úgy mondok,
ahogy rám kapaszkodnak a gondok.

Lázcsillagom elringatom,
érzéseim hozzáadom,
gondolatom megforgatom,
s kérdéseim nektek adom...

SZERELMED ERDEJÉBEN

A májusi ágak lombjain,
átsejlesz, mint álmaim.

Végtelen álom ez,
mely örök nesz
csendes szívemben,
s kérges törzsű lelkemben,
melyen már penész is megterem.

Keringőt táncolsz koronáin a fáknak,
s a madarak ha látnak,
dalukkal bódítanak engedelemre:
hozzád bújó szerelemre.

A széltől fecsegő levelek,
mint zajongó gyerekek
önfeledt játékba kezdenek,
s hogy merre megy
karikázó játékuk,
azt csak mi ketten tudjuk.

A Napra törő indákon
még lehunyt szemmel is látom
tested karcsúságát,
minden izgató idomát,
mely csak nekem nyújt lakomát.

Rejtőző bogarak
ürítenek poharat
s törnek egyre beljebb,
oda hol a nektár erjed,
hol nekünk érik minden gyümölcs,
mikor ölemben ülsz.

Kalaplengető gombák üdvözölnek,
régi ismerősként jönnek,
s nem félnek lépteink súlyától,
mert arcunk mosolyától
rájuk is derű terül,
s megnyugszik minden ott legbelül.

Miénk a virág s a mező,
minden hervadó s felnövő,
törekvő fűszálával,
keserédes illatával,
mely egyszerre ébresztő s altató,
izgató s megnyugtató.

A távoli város zaja,
mint menekülő armada,
csak messziről,
mint a semmiből
üzen hadat,
aztán az is alább marad.

Ha még is felénk kúszik egy felhő,
csak csendesen jő,
s nem bánt, ne félj, Kedvesem,
nincs gonosz verem,
mely buktatónk lehetne,
s árnyat hozna életünkre,
ha kezed beleizzad kezembe,
s belemerülök napsugár szemedbe.

Amit nem ad meg az erdő,
az úgy is felnő
bennünk, mert akarjuk,
s ha megóvva letakarjuk
ős magról fakasztott szerelmünket,
elűzzük ezernyi irigyünket,
s amíg szivárvány nő a fák köré,
téged tesz királynőmmé.

ÉN IS A DUNÁNÁL

A rakodópart alsó kövén ülök,
s nézem, hogy úszik el a bősz remény,
a számtalan ígéret - az utolsó esély.

A csend átkarol s végig mutat a tájon:
látod mennyi ketté szakadt álom?
Mi történik a magyar pusztaságon?

A munka már csak robot,
az alispán újra kap jogot,
hogy emeljen botot
ha nem rakod rendben sorba
ami vagyonát összehordja.

A gyermek éhes és fázik,
álmában katonásdit játszik,
görcsösen fogja fegyverét:
ki vette el a kenyerét?

A becsület sarkon fordul s menekül,
érzi árvaságát ott mélyen legbelül:
magára hagyták a vigyorgó hazugsággal,
egyedül maradt a becstelenek táborában.

Az öregség már csak keserves tapasztalat,
s ami a testből s lélekből még megmaradt,
az csak kín és teher,
mely egy gödör szélén hever.

Ami magyar volt már rég nem magyar.
Vicsorog ránk ezernyi agyar,
mely mind húsunkba vágni készül,
s ha kivégeznek végül,
elégedetten dőlnek hátra:
ledőlt hát a vad nomádok sátra.

Nincs már vérszerződés,
csak tudatos vérfertőzés,
s a hét vezér hét felé húzza:
érdeke a megegyezést nem kívánja.
Ostobáktól kérnek tanácsot bölcsek helyett,
magukra veszik mit más már rég levett,
büszkén feszítenek lukas ingben és gatyában:
ők a legokosabbak az egész Hazában...

A Duna csak folyik csendesen,
s ha néha megpihen,
borzongás tolja fel fodrait,
sajnálat lohasztja habjait.
Nekifeszíti hátát a partnak,
s millió terhével tovább ballag.

AJKAT, KEBLET, SZERELMET

Konok kezed követelve keres,
kutat, kérdez s kacag
mikor eléri arcomat.

Rám simít egy mozdulatot,
egy tétova, csábos varázslatot,
széthinti szíved minden szikráját,
félelmét, örömét s vágyát,
s magadra öltöd az éjszaka báját.

Ölelésed ördögűző,
csókod követelőző,
arcod angyal-fátyol,
hangod utolér bárhol.
Tested forró páholy,
szemed csillogó távol,
s mindez azonos térben s időben
megtestesül benned: a Nőben.

Megbújsz bennem, mint a gondolat,
mint álmot színező varázslat,
mely felrepít s letaszít,
egyszerre feszít s lazít,
kérdez s felel,
s eltakar mint jótékony lepel.

Most nem kell semmi:
sem múltban sem jövőben nem akarok lenni.
Csak a jelen adjon meg mindent!
Ajkat, keblet, szerelmet de sokat,
fáradjon belém a pajzán mozdulat,
vakítsa szemem szemednek varázsa,
egész testünk feküdjön parázsra,
égjünk együtt, mint lobogó fáklya,
lángolásunk öltsön nyelvet a világra,
bajra, gondra s minden elkövetett hibára!

Borulj rám, mint ha nem lennél önmagad,
s árnyat vetítsen rám csábító, kócos hajad.

MAGYAR ÁTOK

Mocsokba alázott utakon,
lopakodik az új rend - egy új uralom.

Döcög a szekér, meg-meg akad,
éhes vadállat a konc után szalad,
röhög a pénz - nyerít az utas,
homály fedi, ki volt a ludas.

Bámul egy fej - bele az arcba,
megint hazudott - lepel takarja.
Sánta a kutya - nem éri utól,
fázik a lelke - irtózik a jótól.

Osztják a vagyont - van még bőven,
egyformán kap hímnem és nőnem.
Akinek nem jut - ordító sakál,
tartja a markát s kritizál.

Lázas gyermek gyógyszerért kiált,
üres gyomortól a szív is megállt.
A cukor elgurul - a csoki olvad,
a vér az erekben röggé alvad.

Akinek nincs az munkát keres,
Akinek van az alig keres.

Közrend - közbiztonság - közmunka,
angyali üdvözlet a pokolba.
Közokirat - közerkölcs - közteher,
közbotrány - közakarat - közröhej.

Nagy ország - nagy álmok - nagy vezér,
a felét se érti, de azért beszél.

Egy nép - egy akarat,
Ha nincs ló - elővesszük a szamarat.

Kereszténység és demokrácia,
Istennek nem tetsző megalománia.

Felebaráti szeretet
csak a felének ad kenyeret,
a másik fele csak nézi
ahogy zúdul az áldás - az égi.

Úri betyárság - úri forradalom,
lényegről terelő napi bonyodalom,
magyar virtus - magyar látnok,
ezredéves magyar átok.

MI VAGY NEKEM

Szeretet vagy te a szeretetlenségben,
áldást termő fa átkok ligetében,
bátorság a gyávák tömegében,
világot győző erő az erőtlenségben.

Az vagy ami én sosem tudok lenni,
ha ezer évig fogok is menetelni,
ha szívem, lelkem szakasztva,
minden vágyam szögre akasztva
újra és újra megpróbálom,
akkor is csak egy félig álmodott álom,
egy félbehagyott mozdulat,
egy halk sóhaj leszek
minden kimondott szavad után,
minden rám simogatott csókod után,
minden értem fakasztott jóságod után.

Megszakasztott szívvel sem tudok annyit adni,
amennyit tőlem s belőlem neked kéne kapni,
csak árnyak közt bóklászó szellemtest lehetek,
ha összehasonlítom égi-csillag-lelked,
s ronggyá gyűrt, elfáradt lelkemet.

A fény vagy mely rám terül és szeret:
komor sötétben nyit előttem teret,
egy kéz mely a mélyből az égbe ránt,
s ha konok, dacos s rossz vagyok, akkor se bánt.

A fék vagy állandó rohanásomban,
útkereső bánatos vívódásomban,
s ha rémülten bújok meg rideg falak között,
ott vagy velem a farkasok között,
s amikor már csöppnyi reményem sem maradt,
ordításukat elnémítja egyetlen halk szavad.

Ha azt mondom: szeretlek - kevésnek érzem a szót,
mint ahogy kevésnek minden neked adott jót,
minden testeden végig sikló simogatásomat,
minden veled megosztott álmomat,
minden igyekezetemet,
hogy úgy szeresselek,
ahogy szeretnem kéne szerelmedet.

ANGYALLÁ BECÉZLEK

A vihar tépte fák közt
lényünk átlényegül,
s ordító felnőtt lelkünk
alvó gyermekké csendesül.

Valami moccan ott legbelül -
a mozdulatlanságon is keresztül,
valami felhevül,
apró léptekkel megkerül,
s agyam legrejtettebb zugába menekül.

Egy hangulat,
egy mozdulat,
egy félbeszakadt gondolat:
egyiket sem követi már akarat.

Láztalan betegség ez:
út mely emlékekkel kikövezett,
s valóságból kiközösített,
mégis oly nagyszerű,
mint a réten pompázó fű,
melyet senki sem ültetett,
de ösztönösen öleli magához az életet.
Én téged ölellek.
S míg karjaimban pihensz
Angyallá becézlek.

Akkor is ha néha nem vagy az,
ha kétfelé vinne minket a tervező gondolat,
ha akarsz s ha nem akarsz,
elmúlik minden ha testeddel betakarsz.

Fura kis játék ez a percekkel,
a Tőled kapott örök idővel,
a belénk alkotott lehetőséggel.

A vihar tépte fák közt
lényünk átlényegül,
s egyetlen nagy emlékké csendesül,
mely nem szól másról csak Rólad s rólam,
mint törött hegedűn az utolsó szólam.

Ha lépteim tompán kopognak majd a sír felé
ezt tartom a vigyorgó halál elé:
válogasson, kutasson s ítéljen,
vaj miért, kiért s hogyan éltem.

A SZIGET

Lírába hajló esték,
egy távoli senkiföldje-szigeten,
ahol a Nap bearanyozza testét,
s lomhán terül el a ligeten.
Csak madár beszél,
csak szél zenél,
csak vén fák susognak múltról a csemetéknek,
nincsenek értelmetlenül elpocsékolt értékek,
nincsenek hazugságot hittel házasító szónokok,
nincsenek oktalan okoskodások - csak TE és én vagyok.

Egy sziget valahol a semmiben,
a kéken lüktető óceán ereiben,
ahol aranyló homok jelzi a partokat,
s néma szeretettel simogatja talpamat.
csak virágszirmok terhelik vállunkat,
csak mézédes méhek döngik körül házunkat,
csak a víz csobog messzi hangokat fülünkbe,
nincs sem harag, sem fegyver lenyugvó kezünkbe,
nincs ki meghazudtolja minden megtett napod,
nincs sok óriást játszó törpe - csak Te és én vagyok.

A végtelen nyugalom szigete,
minden meg nem írt vers ébredő ihlete,
ahol a gondolat nem bánt, csak erőt ad,
s nem terhelik nehéz súlyok álmodat.
Csak csillagokat számolsz pénz helyett,
csak szerelmed szemében látod képedet,
csak a kedves, cirógató kéz számít,
nincs ki ékkövekkel kirakott bálványokkal ámít,
nincs semmi érték, amit a rothadó civilizációban hagyok,
nincs butító, balga híradás - csak Te és én vagyok.

KÉRDÉSEK

Keresek-kutatok, kérdezek és kételkedek,
lelkemben ezrével születnek kérdőjelek:
hol van, merre jár a teremtő Isten,
s ha van: velem miért nincsen?
Vagy itt van, csak észre nem veszem?
Sötét démoni erők vakítják el szemem?
Nem engednek kilépni az éltet adó fényre,
hogy emelhessem arcomat az égre?

Teremtés vagy puszta véletlen keletkezés?
Örök élet vagy örök halálba temetkezés?
Felsőbb akarat ad célt, hogy jó legyek,
vagy hiábavaló harcként élek sivár életet?

Értem is történt a nagy Megváltás,
vagy csak csalóka képzelet e pusztába kiáltás?

Kérdések sokasága, mely talán felesleges,
talán kérdezni sem kell, hisz már rég adott a felelet
és teljesen mindegy, hogy mióta:
egy napja csak, vagy évezredek óta,
érthetetlen jelekbe vésve vagy lelkembe kódolva:
mennyországba jutni vagy alászállni a pokolba.

Pokol - félelmes fergeteg a tudatban,
de alant létezik-e valahol vagy elrejtve önmagunkban?
Tisztító tüzének van-e megoldást hozó értelme,
vagy csak bűnbe esett lelkünk automatizált félelme?
Bábok vagyunk-e kiket csak hitegetnek önálló akarattal,
vagy rendelkezünk a belénk teremtett jósággal?

Mennyország - álomképek napfényes áhítása,
vagy hely a lelkünknek, mely nem vezet halálba?
Örömteli jutalom elszenvedett kínért és keservért,
megáldott óvó kéz minden egyes emberért,
vagy önmagunk nevetséges becsapása,
mely nem vezet sehová, csak zsákutcába?

Egyetlen sejtből lettem-e összetett semmi,
vagy Isteni akarat szült világ porának lenni?

A Bűn jutalma- e valóban a halál,
vagy csak filozófia, melyet agyunk kreál?

Keresek-kutatok, kérdezek és kételkedek:
milliónyi helyről jön számtalan felelet,
melyek mint az ingatag vásári babát,
úgy rángatnak jobbról balra, s balról újra át.

Majom ősöm modern elkorcsosulása,
vagy Isten gyermeteg-gyenge hasonmása
néz vissza rám, ha kérdőn a tükörbe nézek?

Bátor vagyok elfogadni Őt vagy félek?
Hisz nem látom e pusztulás közepette, ha körbenézek,
csak átkot rajtunk, csak sorvasztó világ-betegséget,
ember-hatalmat, pénzre pénzt halmozó kegyetlenséget.

Mégis: esténként, mielőtt beterít az álom,
jól ismert ima oson agyamba, pedig nem is várom,
fénybe öltözteti harcoktól megfáradt lelkemet,
rám teríti óvó köpenyét mindaz, amit keresek,
s már nem kérdezek, s nem kételkedek...

MEDDIG MÉG?

Hány féreg rágja tested, s meddig még:
míg egybe nem ér a Földdel az Ég?
Míg utolsó leheletünk is idegen morzsákra hull,
s röhögve mondja Európa: ez a nép már kimúl?

Csonka tested tűrésének meddig van határa?
Nincs már e Nemzetnek se keze, se lába?!
Csak fejek vannak? - üres, semmit sem értő kobakok,
kik érzéketlen bábként játsszák a vakot?

Ülünk üresedő üvegházainkban: sok magára hagyott nemzedék,
elmerengünk egy egységes egyetértés vízióján esténként,
de csakis az éj leplével körülvett biztos magányban,
mint a tolvaj, úgy osonunk terheinkkel e Hazában.

Koldus-nemzet, ki csak kérni tud, s kérni jön,
így beszélnek rólunk, ha Nemzetünk szóba jön,
s odavetnek némi maradék-koncot,
így rázva le az ostoba bolondot.

Csak lemondó legyintés lettünk,
bukásra ítélve minden tettünk,
szavunk mint szélbe szórt por a semmibe illan,
s ha néha az érdeklődők szeme még felénk villan,
az a tekintet már nem az mint régen,
csak azt fürkészik, van-e még mit ellopni ott az alvégen.

SÓLYMAIM MESSZE SZÁLLNAK

Sólymaimat most kiengedem.
Vágyaim szárnyukra teszem,
rájuk aggatom egész életem,
s így repülnek el velem
mába vagy holnapba,
de repüléstől elkábulva
elindulok madár szárnyakon,
repülve az ég felé: vakon.
Elvakítva a Nap sugarától,
a láztól,
ami repülésre ösztönöz,
s bár rám kötöz
ezernyi súlyt:
a múlt
a jelen része lesz,
bármit ad vagy elvesz
tőlem:
az Ég nyílik ki fölöttem.

Sólymait megreptetem,
s nem kell kegyelem
az eltipró hatalomtól,
a gonosztól,
ami visszahúz a földre,
s ide ragasztana örökre,
ha nem élne bennem lázadás,
a jobb élet utáni kutatás
vágya, reménye, s álma,
hogy a sólyom szárnya
kinyílik, ég felé tör,
s repülésük mindent elsöpör.

Sólymaim álmot hoznak,
amitől még jobban eltorzulnak
a torzszülött eszmék,
a megbomlott elmék,
a hatalomra éhes szürke varjak
akik mindent akarnak,
de csak károgni tudnak,
s ha elindulnak
utánuk pusztaság marad,
s viszik magukkal a rongyos, vert hadat.

Sólymaim csak itthon szállnak,
csak itt ismerik a tájat,
ahol születtek,
gondolatokra ébredtek,
kalitka nélkül ettek s ittak,
s most rabságban maradtak.
S mikor már mindent elátkoztak,
s hiába imádkoztak
egy eljövő megváltóhoz,
valami világon túli jóhoz,
akkor kibontották szárnyaikat,
s megvalósították álmaikat.

Sólymaim, mint lelkiismeret,
megtalálják a bűnösöket,
s kérdő szavakkal,
konok igazsággal
kérik számon tetteiket,
elpocsékolt ígéreteiket,
amiket nekünk tettek,
s amiből mindent elvettek.

Sólymaim én vagyok,
s ha valamit akarok,
ha számon kérek,
s megszólalni nem félek,
mert a félelem nem az én utam,
csak szomjat oltó kutam,
melyben vizet találok,
s még jobban kiállok
igazságomért,
a népért,
mely szenvedett,
mert hívőnek hitt hitetleneket,
s egyszer úgy is rájövök,
hogy mi rejlik a színfalak mögött.

Sólymaim reptét,
s kedvét
már az egymást evő ragadozók,
a rá vadászók
egymás ellen fordulása,
saját fészkük elpusztítása
iránt érzett vágyuk,
pénzben megfogalmazott álmuk
védi meg tőlük,
s mikor dönteni kell felőlük,
ez nem lesz mentség,
csak az ítéletben segítség.

Sólymaimat elindítom,
s hozzád küldöm, mert akarom,
hogy megtaláljanak,
válladra szálljanak,
s elmondják miért jöttek,
miért könyörögtek
egy életen át,
leküzdve minden csapdát,
minden akadályt,
mely elénk állt,
s nem engedett tovább:
szemünkre téve a homályt.

Sólymaimat szívedhez repítem,
s ha majd hír sem jön felőlem,
mert szárnyalásom messze visz,
oda, ahol már senki sem hisz
abban, amiben én hiszek,
mindig ott leszek veled,
mert te ismered minden sólymomat,
minden elképzelt vágyamat.

NE KERESS

Ne keress ott utakat,
ahol nem ásnak kutakat
a becsületességnek,
a szeretet felszökkenő vizének,
a víz tisztaságába vetett hitnek:
ahol csak a semmiben hisznek.

Ne keress utakat,
és megoldásokat
egy utak nélküli világban,
ahol már méz sincs a virágban,
ahová a méhek is halni járnak:
becsületét vesztve a munkának.

Ne keress utakat,
s főleg ne a kiutat
abból, ami megoldhatatlan,
áthatolhatatlan
dzsungelként fonódik köréd,
oda lopakodik mögéd,
s átfon minden indájával,
minden elátkozott szavával.

Ne keress utat,
ne legyen kéz ami kutat
a megoldásért,
az elégtételért,
minden fájdalmadért,
minden pillanatért
ami megalázott,
agyadba mászott,
s önmagadba rántott
konok depresszióval,
sok ki nem mondott szóval.

Ne keress,
ne szeress
a szeretetlenségben,
az elveszettségben,
amiben önmagad sem találod,
s csak mint álnok,
önmagát becsapó,
mindent kifosztó
áldozat lehetsz:
mert a szerep,
amit rád osztottak,
s törvényként kimondtak,
az nem a tiéd,
s nem a miénk:
azt mások hozták,
míg hatalmukat fokozták,
s minden bajunkat okozták.

Keress inkább másokat:
embertársakat,
izzó becsület maradványokat,
szikrákat amik tüzet gyújtanak,
világosságot legyintenek
a besötétedett ég felett,
s képesek összefogni veled,
mert úgy élik az életet,
ahogy te éled,
ahogy te féled
mindennapjaidat,
meg nem valósult álmaidat,
s a megoldást keresik,
még ha kevés is a hit.

Vagy keress engem,
ebben a végtelen rengetegben,
ebben a látszat világban,
ahol hiány van
szépségből,
értékből,
szeretetből
és szerelemből.
Mert semmi sem nő magasabbra,
mint a másokért ültetett fa,
melynek gyümölcsében
hit születik a másik emberben,
s ha érted ültettem:
az érted érzett szerelemben.

KITERJESZTŐ IGÉZET

Leszalad és felszalad,
megjárja a dombokat,
csókol rájuk rügyeket,
szép tavaszi igézetet.
Ráhajol a fákra,
s ahogy látja,
hogy létük tőle függ,
úgy csügg
szavukon,
ahogy a jóság oson
csendesen s titkon,
mielőtt mindent magába von.

Mozgása még ingatag,
de ahogy benn ragad
minden szívben,
minden eltorzított ívben,
ami egyenes is lehetne:
jobb lesz tőle a kedve,
mert érzi feladatát:
önmaga teremtette világát.
Dorgálja a szomjas törzseket,
amik a földeket
úgy adták át,
ahogy a fát
vágják darabokra,
s elhordják a pokolba,
hogy ott mindig meleg legyen,
s ami máshol nem terem,
nekik az is legyen.

Szétrongyolja a rongyokat,
s a beléjük törölt mocskokat
úgy mossa ki,
úgy színezi,
ahogy az újjáéledés kéri,
s konokul követeli.
Hátán hordoz hűséges
bűntől mentes
tavaszi szerelmeket,
s kiterjeszti az igézetet,
amit megváltásként hozott,
amit soha el nem hagyott:
a megújulás ígéretét,
a természet hitét,
egy virágos világban,
ahol minden benne van az imában,
benne van a tettekben,
megfogan a lelkekben,
s a kezek is felemelkednek végre:
pontot tenni a jelenre.

Elkezdeni valamit.
Ami tanít,
felszakít,
vidámságba hajt,
s miközben minden lomb kihajt,
a természet áldását követve,
a tavasz teste
ránk hajol,
üdvözölve megcsókol,
baráti kezet nyújt,
s szívünkben lángot gyújt.

Én is így tavaszodok.
Meghozva a holnapot:
a leáldozott Napot
visszatéve az égre,
hogy meleget is adjon végre,
ne csak homályos világosságot,
mások által magyarázott világot.

Adjon Nekünk termő földeket,
bőséges terméseket,
gyomrot kitöltő étkeket,
egymást becsülő szeretet.
Mert a tavasz reménye,
ha nem megyünk elébe,
nem hívjuk, nem követeljük,
mint elfagyott rügy,
úgy csap vissza ránk,
s nem marad sem termő fánk,
sem virágzó rétünk,
csak élünk,
valahol a pusztán,
miközben bennünk rekedt a nyár.

ÉLJEK-E MÉG?

Éljek-e még,
ha már nem kellene élnem?
Higgyek-e még,
ha már bűn hinnem?
Nyitva legyen-e a szemem,
ha már vakká kéne lennem?
Ordítsak-e mint a sakál,
amely ételt nem talál,
csak maradék csontot
azoktól, kik ott hagyták a koncot.
A maradékot,
a történelmi hagyatékot,
ami nem elég egy kenyérre,
csak az üres gyomor tetejére
becsapásnak,
hogy valamit majd hoz a másnap.

Tudjak-e még?
Tudjak-e jóról s gonoszról,
hívőről s elutasítóról,
imáimat segítő Hitről,
vagy a semmibe menő semmiről.
Adjak-e még?
Ahogy ad az Ég
mindenkinek,
minden könyörgőnek,
minden becsülettel élőnek,
s hazugságtól félőnek,
akiket csak a becsület irányít,
s ha mondanak nekik bármit,
tudják az igaz utat,
amit lelkük s tudatuk mutat...

Tavaszodik.
Irgalomtól átitatik
minden ébredő lélek,
s amitől félek,
az holnap megadatik:
elnyomásba fojtatik
megszólalásunk,
álmunk,
hitünk,
s minden reményünk:
minden eddig élt életünk.

Szóljak-e még?
Meghallgatsz- e még?
Vagy csak kigondolom,
s leírom
a bennem lévő fájdalmakat,
az igazságokat,
amiket elferdítettek,
ellehetetlenítettek,
a semmi pusztájába űztek,
mögéjük aknamezőt tűztek,
hogy senki meg ne közelítse,
ha arra támadna kedve...

Látlak-e még
ha felém hoz az Ég?
Ha meggyötör,
kordába tör,
s megmondja kit szerethetek,
kivel élhetek életet,
ki alkalmas magyarnak lenni,
Hazát szeretni:
őrült vezetőkkel
őrültté lenni,
őrültként elmondani,
hogy az őrültnek szabad gyilkolni.

Érezhetlek-e,
mint testem mindenható sejtjét,
az örökévalóság értelmét,
melyre nem hatnak átkok,
s bármit látok,
ami életünkkel ellentétes,
s megmérgezi szerelmünket:
az tűzben tántorgó tévelygés,
országnyi émelygés
egy hányingert élő korra,
ahol port raknak a porra,
s azt mondják nem érdemes,
mert rajtunk kívül semmi sem hiteles,
csak mi tudjuk, hogy mi neked a jó:
a hazug, de igaznak festett szó.

Szeresselek-e?
Szabad-e?
Szabad vagyok-e én,
aki itt állok az élet közepén,
s azon gondolkodom,
hogy mit enged meg a hatalom?
Szerethetlek-e mert te más vagy,
neked mást jelent a másnapi nap,
másként üdvözöl a Nap,
másként festi rád sugarát,
s míg ad rád menyasszony ruhát,
én csak állok,
s minden kérdésemre választ várok...

VALÓSÁG

Ahogy legördült a dombon,
aztán megállt egy ponton
és elgondolkodott,
nem sírt, nem kacagott,
csak bámult a távolba -
már nem volt kedve a továbbra.

Ahogy körbenéz,
s mint a penész
a régi falon,
hályogot von
szemére a hatalom -
úgy vész el a bizalom.

Ahogy sokfelé szakad,
s mindenbe beleakad,
mint rongyolódott kabát,
mely csak hátulról mutatja magát
ahol van még némi jó rész -
meg folt is egy kevés.

Ahogy görnyed a válla,
s ha felállna
önmagába omolna:
mint a bohóc a porondra
nem megy ki sírva -
úgy tesz, mint aki bírja.

Ahogy keresztül robognak rajta,
mint pusztán a falka,
ordítva s tarolva,
mindent kirabolva
ráugranak a koncra -
csontokat dobva halomba.

Ahogy letérdelt a hitért,
s közben mindent ígért,
mutatott szép képeket,
frissen festett festményeket,
nevető gyermeket,
boldogabb életet -
elhallgatva a lényeget.

Ahogy áll szeretetlen,
s a sok neveletlen
gúnyolódó nemzet,
mely alig nemzett
valami használhatót -
rádobja a hazug szót.

Ahogy csetlik-botlik,
önmagába visszahajlik,
ívet húz csillaga az égen,
s mint régen:
van sok tevékeny -
hogy odafenn elégjen.

Ahogy megy még is előre,
mint a birka a legelőre
a terelő kutyák ugatásával:
ostor csattogásával
ösztökélt jószág -
a magyar valóság...

ÁPRILIS

Sejtjeinkben feszül az akarat,
s mint kertjeinkben a madarak,
úgy várjuk a tavaszt.

Rügyet fakaszt,
lombot terem,
s az üres verem,
majd megtelik,
ha engedik.
Vetünk magot,
terítünk rá Napot,
éltető meleget,
s ha nem aratunk eleget,
s nem álmodunk nagyot,
akkor hívjátok majd a papot.

Terítünk takarót,
melegíteni akarót,
hogy a hideg utcakőre
ne fagyjon emberek bőre,
s kezükben szelet kenyérrel,
ne harcoljanak az éhes egérrel.

Ültetünk fát,
hogy lássuk hát
ágaira kapaszkodva,
mi zajlik fenn a magasba,
mi az mit eddig rejtegettek,
törvények temetőjébe temettek.

Verset írunk,
amíg bírunk.
Ki nyíltan, ki önmagában
zokog fájdalmában,
de amíg kell a szó,
amíg hallani jó,
hogy talán telet űz a tavasz,
addig nem feszít úgy a panasz,
s ha nem tartjuk titokban
ami ott van a hétköznapokban,
április betoppan,
s lobban,
mint kályhában a tűz,
minden fázót összefűz
egyetlen melegedő akarat:
tetté tenni a szavakat.

MI VAGYUNK

Te, én és Ti.
Ki az, aki elhiszi,
hogy együtt ültettük a fát,
ami megteremte a mát?
Zöldelléséhez életnedved adtunk,
ha kellett magunkból is faragtunk,
a csodákból leadtunk,
s végül itt maradtunk,
mint csontváz a múzeumban,
mely nem tudja, hol van,
csak érzi, hogy mutogatják,
s míg összeér képzet s valóság,
számára gyógyír csak a jóság,
amit elfed az adósság.

Ami ma itt van,
s fellobban
elutasított átokként,
mint a bánatpénz
minket terhel,
mert nem bírtunk a teherrel,
amit vinni kellett volna,
ha kell akár a Holdra -
de mi ledobtuk hanyagul,
s aki utánunk tanul,
majd nem így teszi,
mert eszébe veszi
a számadást,
hogy ne bántson mást
saját bűneiért,
elrontott életéért.

Nekünk csak egy bocsánat
elmondani a világnak,
hogy voltunk,
s holtunk
majd fájdalmat terem,
s a verem,
amit megalkuvásunk ásott,
mint vásott
hazudozó gyermek,
nem kér kegyelmet,
csak simogatást,
lelkünkben cirógatást,
egy kegyelmes engedelmet,
egy csöppnyi türelmet,
s ami nehéz,
az ránk rakódó penész,
amit öregségnek mondanak,
amit az idő hangyái elhordanak.

Ezek voltunk.
Amit kínált a boltunk
az már rég elavult,
s mint ki látott de megvakult,
nem érti miért lát mást,
miért takarja palást
érzését, féltését,
mindennapi reményét,
s gyermekeinek adott hitét,
miért gyermeke szakítja szét.

Te, én és Ti.
Ezek vagyunk Mi.
Egyszer majd megkérdezik,
arcunkhoz verik
minden tettünket,
kétértelmű életünket,
s azt hiszik lehet jobban,
összefogottan,
logikusan dönteni,
nem rabszolgának lenni,
csak élni s nem félni -
aztán ahogy keseredik az idő,
a mindenki fölött elmenő
igazságos bíró,
majd jön egy író,
aki felveti:
mit tettünk Te én és Ti...

VÁRAKOZÁSUNK

Várakozásunk
lázadásunk.

S mert várunk,
újra és újra játszunk.

Játsszuk a felhőtlen eget,
mely fejünk felett nevet,
s nem hoz dörgető vihart,
mely ránk tesz kivarrt,
előre megmondott szavakat,
csak az önakarat
általunk álmodott akarását,
lelkünk szabadulni vágyását.

Játsszuk ezt az egész bolond világot.
Ültetünk virágot,
hogy széppé tegyük ami köröttünk van,
s ha el suhan
némi árnyék az életünkben,
legalább gyertya legyen a kezünkben.

Mosolygunk a pillanatoknak,
a megkapottaknak,
s az elszalasztottaknak,
mert mindkettőben mi vagyunk,
s ezektől őszül a hajunk.
Ezektől leszünk tapasztaltak,
múlt erkölcseiből megmaradottak,
hordozói egy régmúlt világnak,
melyet egykor imádtak,
s imádnak ma is,
ha félve is,
ha csendben is,
ha mindentől elszakadva is.

Várakozásunk
magunkra maradásunk.
Sem értünk,
sem velünk,
sem ránk nem vár már senki,
aki tudna tenni
életünkben valami értékeset,
hogy ne találjanak üres helyet,
ha meghallják a nevet,
amit kaptunk,
amivel az életen végig szaladtunk...

Integetünk vonatoknak,
az elsuhant gondolatoknak,
amiket nem követett tett,
csak úgy lett,
mint villám a derült égen,
s már régen
nem tudjuk miért is gondoltuk,
ha igazán ki sem tomboltuk
minden indulatunkat,
önmegvalósító önmegváltásunkat.

Várakozásunk
az éber álmunk.
Az életben maradásunk
egyetlen értelme,
a jövő.
A bővelkedő,
a mindenkiben hívő,
nem álnok s kirekesztő,
csak együtt menetelő
emberek csoportja,
amely nem mint horda,
száguldja végig a történelmet,
s ismer másoknak is kegyelmet.

Várakozunk, s játsszunk:
ez a mi lázadásunk....

ISMERSZ MÉG?

A lázadások kora,
mint buta
ostoba gyermek,
úgy múlt el, mint a tervek,
amik sokat szeretnének,
de csak a pillanatnak élnek.

S ahogy a suhanás,
a szárnyas dobbanás
átmentett néhány szívet
a napos oldalra -
a megmaradottakra
fényt bólintott
egy visszaérkező kérdés.

Ismersz még?
Vagy csak tükör az arcom,
s egykori harcom
emlékeid szilánkjaiban
kutatva sem talál rám?
Pedig még itt vagyok,.
Még némi Nap is ragyog
árnyékba borult világomban,
s fájdalmas hiányomban
te is benne vagy,
téged is visszatükröz az agy,
mint egykori játszótársat,
aki alatt ha összeszakadt a pad,
könnyesre röhögtük magunkat,
szamárfület mutatva a tanárnak.
Mert tanultunk is veled -
hitet, becsületet, szeretetet,
s rengeteg felesleget...

Ismersz még?
Ott lakom, ahol az Ég
egybe ér a földdel,
ahol az öreg fű úgy zöldel,
hogy magához öleli,
magával cipeli
elszáradt csonkjait,
ma is élő halottait.

Ahol szivárványba ragadtunk,
színekben pompáztunk,
s ragyogó szemmel álltunk,
mikor a jövőről vitáztunk.
Ahol ha kezet fogtunk,
egymás szemébe lobogtunk
lángoló tüzeket,
olvastunk szerelmes verseket,
filmeket néztünk a barátságról,
az együtt maradásról.

Ahol dacoltunk a gonosszal,
vitatkoztunk a rosszal,
mert még lehetett vitatkozni,
önmagunkat adni,
s nem feladni
holmi csekély előnyért,
néha egy szelet kenyérért...

Ismersz még?
Én még emlékszem Rád,
mikor leszakadt az ágy,
s mi a földön fekve is folytattuk
ott, ahol abba se hagytuk,
ahol virágot szedtünk a mezőről,
s nem jött mező őr
elkérni az árát,
felróva nekünk a kárát
az új gazdának,
a föld új birtokosának,
aki azt sem tudja merre van a rét,
mellyel csak gazdagodása hevét
elégíti ki,
s kell majd még több is neki.

Ahol végig robogtunk az életen,
egy egész fejezeten a történelemből,
azt hittük egyről
a kettőre jutunk,
s nem lesz zsákutca az utunk...
A kettőből másfél lett,
a jutalom másé lett,
s mi itt maradtunk csodálkozva:
egy nemzedék - elhagyatva...

Ismersz még?
Ott lakom, ahol a földdel egybe ér az Ég...

A FALAKON TÚL

A falak előtt ugatás,
s aki másnak vermet ás,
azt a sánta kutya utol éri,
s egy hazug táncra kéri.
Pördülnek-fordulnak,
egymásra mordulnak,
mert fontos dolog a csont,
ha arannyal bevont.
A kutya és a róka
ellenség ősidők óta:
de nem így van ez a falakon túl,
ahol a kurta farkú malac túr.

A falak előtt sír a vesztes,
lovag ő, de nem keresztes,
csak hétköznapi vitéz,
aki ha kinéz
gazdag vára ablakából,
kiméri magának a tájból,
ami őt illeti,
s aki nem hiszi
az járjon utána,
ha van hozzá elég katonája,
hogy mi rejtőzik a falakon túl,
ahol a kurta farkú malac az úr?

A falak előtt hentes üzletel,
kérkedik a hentes üzlettel,
melyet nem megérdemelt,
hanem pályázaton nyert,
s mivel a lelkét is kiméri,
a legnagyobb árat kéri:
húst a húsért,
csontot csontért,
árulást árulásért,
hazát házért:
palotát a falakon túlra,
ahol a kurta farkú malac várja.

A falakon plakátok,
ellenségek s barátok
ontanak csábos mosolyt,
vagy széles vigyort,
hogy ez itt a demokrácia,
ahol mindenkinek van szava,
megengedett sóhaja,
élni akaró óhaja,
vize s kenyere,
s dolgos két keze,
amivel építheti a falat,
ha kéri majd a kurta farkú malac.

A falak előtt ígéretek:
ígérgetők ígérgetnek
egy jobb világot,
tengernyi boldogságot,
kerítést kolbászból,
kevesebbet a rontásból,
szabad gondolatot,
álmot, de nagyot,
termést a magyar mezőkre,
jószágokat a dús legelőkre.
Így van ez már a falak mögött,
ahol a kurta farkú malac röfög.

A falak előtt lelkek állnak,
neki feszülnek az imának,
s a szájakból kibújó mormogás,
mint kitörölhetetlen gyász,
feketével takarja a köveket,
magával sodor fiatalt s öreget,
éhes gyomruk egyszerre kordul,
arcuk a falak felé fordul,
égre táguló szemükben féltés,
egyetlen naggyá duzzadt kérdés:
meddig lesz még a falakon túl
a kurta farkú malac az úr?

METAMORFÓZIS

Kacérkodik a Nap a tóval,
s amit nem mondhat el szóval,
azt sugárba csomagolja,
vizes testére dobja,
aztán mint pára-rózsát,
átadja neki ajándékát...

A köd belecsókol a hajnalba,
rászáll vándormadár ajkakra,
velük repül az égig,
vagy talán csak félig,
aztán felhő lesz belőle,
ahogy megjósolták előre...

A kék égre,
mint asztalterítőre,
foltokat fest a felhő,
s midőn a feladathoz felnő,
gyermeteg permetet ont a tájra,
majd mintha jobban fájna,
rázúdítja bánatát:
öntisztító áradatát.

A virágok vele sírnak,
s ahogy nyílnak,
elmondják történetüket,
ezt a földből szakasztott életet,
amit majd átadok neked
csokorba foglalva érzéseimet.

Szerelmet bogoz az est.
Ahogy fest
hajad tincseivel,
s játszik mint kincseivel,
szétkócolt hajjal,
dacolva minden bajjal,
vállad a vállamhoz teszed:
a világ sem bírna ilyenkor veled...

Szerelmem úgy szereti szerelmedet,
ahogy elviselni is alig lehet
ezt a mindenben fellelhető szikrát,
ami nem fedi fel titkát,
mert félti amire rátalált,
amire várt,
s ami megadatott:
amitől szebbek lettek a csillagok...

Tudja ezt majd a föld is,
a kopogó rög is,
amikor rá hull koporsónkra,
a mindent eltakaróra,
s a csendes nyugalom
majd összefon
az ismeretlennel,
a kegyes engedelemmel,
hogy szerethesselek ott is,
bármilyen alakban is,
kezem kulcsolva legyen kezeddel,
megáldva égi szerelemmel...

CSAK EGY GONDOLAT

Egy ostoba gondolat,
mint papír zacskót, úgy hajtogat.

Fellök majd felsegít,
lehűt és felhevít,
édesen simogat,
aztán megássa sírodat.

Örökké játszik veled,
s mint belső elemed,
mely lemerülni nem szeretne,
minden nap megtalál kegyelme.
Befizet egy újabb fordulóra,
s mint a homokóra,
tovább surrantod szemcséidet:
baklövéseidet és szerencséidet.

Ahogy lázadnak benned a remények
- bűnök és erények -
a magadra maradás fátyla
ráborul lelked sírfájára,
zokogva fordít ki önmagadból,
mert elég már az ígérgető szavakból,
mert fényt szeretnél árnyék helyett,
az élhetetlenben is élni egy keveset,
a láthatatlanban is látni,
a járhatatlanban járni,
az elveszettet megtalálni,
nem félni a félelmetesben,
s társra lelni az egyedüllétben...

Boldog is lehetnél,
ha tehetnél
valamit másokért,
- mint önmagadért -
s ha mások engednék,
és nem ellöknék
segítő kezed,
melyben ott rejlik szereteted,
egész eddig megélt életed,
örömöd és bánatod,
amit csak ritkán láthatott
ez a röhögő világ,
ez az irigységtől hervadó virág.

Így élnek veled a hétköznapok.
A félreértett mondatok,
a megcsúfolt holnapok,
amikről nem tudod,
kinek s miért adtad,
s mit tartottál meg magadnak.

REINKARNÁCIÓ

Valahol él egy vándor,
aki ezen a tájon
járt már valaha.
Erre sodorta csillaga,
itt látott napvilágot,
itt váltotta meg a világot,
amely kicsi volt,
csak egy apró folt
a történelem rengetegében,
de övé volt egészen.

Az ő élete.
Azt élte,
azt szenvedte,
ahogy előírták neki előre,
s a változtatás lényege,
beleivódott egész életébe.

Tett, ahogy mások tettek,
lett amivé mások lettek,
vagy talán kicsivel többé,
mert örökké
hajtotta,
dúlta
és szaggatta
a másnak lenni kényszere,
ami megszülte örökre:
születés utáni születésre.

Nem tudja, hogy már létezett,
mert lefékezett
tudata gátakat szab,
s rejtve marad
minden megtett
vagy meg nem tett
cselekedete:
bukása és győzelme.

Szerelmei csak elaludtak,
s majd folytatódnak holnap,
mintha sosem lett volna vége,
mintha úgy írták volna az égre,
egy örökké élő törvénybe,
aminek fénye
végig kíséri életeken át,
mindig meghagyva nyomát
e fura örökkévalóságban,
melyben sárban,
vagy aranyban,
de ismételjük magunkat önmagunkban.

Néha tovább lépünk,
mert amiért élünk
az a fejlődés kényszere,
mely egyszerre
lesújt és felemel,
minden előző élettel
megpakolva,
ránk hajolva,
mint figyelő Teremtés,
ami olykor kevés,
máskor sok,
hogy legyen ok
sirámainkra,
elrejtett bánatainkra.

Ahogy a miért,
s a kiért
kérdése felmerül
ott valahol legbelül,
elgondolkodom.
A ködbe vesző holnapon,
amiről nem tudom,
mert nem tudhatom,
hogy valahol egy hatalom,
már megtervezte,
s nekem adta előre,
mint távolról jövőre,
ezt a levehetetlen ruhát,
életem szédült iramát,
minden rohanásomat,
békülésemet és lázadásomat.

Valahol egy vándor
megélte már százszor
célját, győzelmét s bukását,
örökké fennmaradását,
s mert gondolataimban itt él,
mint hittel átitatott remény,
mintha magamra ismernék,
mintha én lennék,
ha nem is tudom, hogy vagyok,
ha csak piciny csillag ragyog
lelkem kozmikus mindenségében,
isteni jövendölésében,
ha kicsinek is érzem most magam,
valahol velem jön hadam,
mely győzelemre ítéltetett,
legyőzve sok-sok életet,
s ugyan annyi halált.

Mert az elmúlás nem árt:
nem tesz bennünk kárt,
nem vesz el se keveset se sokat,
csak rögzíti a gondolatokat,
a kimondott szavakat,
amikkel bántottunk másokat,
vagy elutasítottunk kívánásokat.

Te sem halsz és én sem halok,
csak vagy, ahogy én is vagyok,
egymásnak elrendelve,
állva vagy térdelve,
de végig vinni ezt az életet,
rögzíteni reményeket,
álmokat s vágyakat,
amikből ha megmarad,
majd legközelebb visszakapjuk,
mert a szenteknek van hatalmuk,
hogy jobb legyek s te jobb legyél,
minden előző életnél,
minden meg nem valósult álomnál,
ami visszavár,
újra és újra körbejár,
de bármit tesz is veled vagy velem,
nem változtat örökös szerelmemen.

KI VONJA KÉTSÉGBE?

Ki vonja kétségbe a boldogságot?
A játékot, az életet s az álmot,
ami bennünk született,
értünk s velünk teremtetett,
mint bölcsőben elrejtett hagyaték,
ami nem sok, de nem is kevés,
csak annyi, ami jár nekünk,
hogy önmagunkban itt legyünk.

Amíg létezünk,
kutatunk s keresünk.
Valami értelmet,
ami oldja a félelmet,
a meg nem értést,
az ezernyi kérdést,
a válaszok hiányát,
bajaink bánatos magányát.

Ki vonja kétségbe a szerelmet,
amit kaptunk, mint kegyelmet
bűneink feloldozására?
Ahogy a méh telepszik a virágra,
úgy gyűjtjük mi is a nektárt,
s ha nem várt,
előre nem látott,
ránk szórt átkot
hordozunk,
akkor is itt vagyunk,
s leszünk,
mert szerelmünk
hős katonává lényegül,
aki a haláltól sem menekül.

Ki vonja kétségbe, hogy vagyunk,
s rongyos hadunk
úgy menetel,
ahogy menni kell
a túlélésért,
a vízért s kenyérért,
egy tányér ígéretér,
ami csak annyit ér,
mint lukas pohárba öntött bor,
ami csak lelkünkben forr,
de jól nem lakat,
s mint rozsdás lakat
bezárja az éhes gyomrokat,
a szárnyalni akaró vágyakat.

Ki vonja kétségbe a gondolatot?
A pillanatot,
ami ezredéveket tud úgy ölelni,
úgy felelni
minden ránk zúduló kétségre,
hitre s hitetlenségre,
ahogy a farkas üvölt az égre:
félve s nem értve,
hogy mi lakozik ott fenn,
s miért üres a farkasverem,
ha jóllakottan kihízott a hold,
de ami az alomban volt,
az úgy tűnt semmivé,
ahogy az élet válik élettelenné.

Ki vonja kétségbe a kétségeinket?
Tudásunkat s értékeinket,
változásra szült gyermekeinket,
a rájuk adott szakadt inget,
amiben csak fázni lehet,
amiben még elmenni sem lehet,
mert a szégyen nem engedi,
mert a gúny kineveti
ha tehetségét rongyba csomagolja,
s azzá teszik, ami soha sem volna.

Ki vonja kétségbe a szeretetet?
Amit adsz s adnak neked,
amit nem vársz vissza,
de mint aki a vizet issza,
s poharát megfelezi veled,
enyhítve szomjadat s éhedet,
meghozza kedvedet,
hogy éld még ezt az életet.

MI JÓK VAGYUNK

Mi jók vagyunk. 

Élünk, mert még akarunk.
Még keressük,
s nem feledjük
megrongyolt álmainkat,
kettétört vágyainkat,
szétzúzott törekvéseinket,
ami csak minket,
s nem másokat hibáztat,
mert engedtünk elkövetni hibákat.

Mert féltünk, hogy elbukunk,
hogy kevesek vagyunk
legyőzni a rosszat,
s míg naphosszat
sajnáltuk magunkat,
legyőztük önmagunkat.

Ölbe tett kezünket,
lehajtott fejünket,
görnyedő vállunkat,
s összeszorított ajkunkat
működteti manipulált agyunk:
pedig mi itthon vagyunk.

Ebben a sivár betontengerben,
a sakálok uralta dzsungelben,
a csillagok nélküli égre nézve
csüggedve és remélve,
de itt vagyunk,
s itt is maradunk.
Itt menetel hadunk,
mint néma sereg,
mely aratott győzelmeket,
szenvedett vereségeket,
látott szebb napokat,
s rengeteg elátkozottat.

Kijutott mindenből.
Be nem tartott ígéretekből,
dicsőséget dúdoló dalokból,
várakat vesztő viadalokból,
bambán bámuló bolondokból,
zavaros fejű zsarnokokból.

Romboló akarat
tépázta e falakat,
s még mindig fúrja, faragja,
szétosztja s összerakja,
ahogy démoni kedve akarja.
Mást tesz mint amit mond,
s nem gond
ha számon kérik,
mert más mércével mérik
az ördögit s az égit...

Erőnk, reményünk s vigaszunk,
hogy mi jók vagyunk!
S ha egyszer elfogyunk,
amit magunk után hagyunk
az soha nem fogyó akaratunk
a változásra,
a megváltásra,
önmagunk felszabadulására.

OKTÓBERI HANGULAT

Verejtékünket még felissza a táj.
Ahogy fáj,
s ahogy sebződik,
ahogy átlényegül s képződik
egy új gondolat,
egy visszatartott mozdulat
ami táplálja a lombokat,
úgy építünk közös templomokat.

Összegyúrja,
egyberakja,
feltárja
és megmutatja,
borzolja és összehozza
a külön élő akaratokat,
az egyéni lázadásokat.

Októberi ez a hangulat.
A köddel együtt ránk szakad,
s felteszi kérdéseit,
keresi értékeit,
mely a gyökerekből fakad,
s ha néha megakad,
mert a tél közeleg,
majd a tavaszból merítünk értékeket.

Esőt hoznak a reggelek.
Ahogy fáznak az emberek,
s keresnek kabátot,
kezüket fogó barátot,
egyformán érző lelkeket,
közösen énekelt énekeket,
de nem találnak egyebet,
csak hideg, gyanakvó testeket,
értékvesztett értékeket,
úgy vesztik hitüket a mában,
az októberi tájban.

Utolsókat virulnak a virágok.
Illatuk új világot,
új hangulatot áraszt,
s nem fáraszt,
nem szegi kedvemet,
mert látom az életet
a kopár táj mögött,
a ridegnek tűnő emberek között,
a kényszerek sivatagában
is kinyíló virágban.

Mindennapi életünk,
kezdetünk,
s végünk lényege,
létünk bélyege
végül ugyan az lesz,
amit tesz,
s nem elvesz
az ember az embertől,
az élet az élettől.

Amit hozzátesz a szél,
miközben rólunk zenél,
az októberi tájhoz,
a szárazan ropogó fákhoz,
az a tavasz az őszben,
a remény a reménykedőkben.

LELKÜNK VIRÁGAI

Láncban nyílnak lelkünk virágai,
s míg idegen lelkek világai
rá éltető permetet szórnak,
addig értelme van a jónak,
a szónak,
a meg nem alkuvónak.

Még ha mérgezik is ezt a lelket,
s a testet,
mely hordozója,
s összetartója
életünknek,
minden reménységünknek,
álmainknak
s vágyainknak,
akkor sem tehetünk mást,
mint örökké kitartást
a végső megoldásért,
egy általunk álmodott világért.

Mert megálmodtuk,
s hozzáadtuk
hétköznapjainkhoz,
várakozásainkhoz,
mindennapi lemondásainkhoz,
a fájdalmainkhoz,
amit okoztak,
s amiért okoltak,
mintha mi okoztuk volna,
s nem lennénk méltók a jobbra.

Mert megszülettünk,
s bűnünk vagy erényünk,
hogy nem a farkasok közé,
nem a védett falak mögé
írt kottát lelkünkre a sors,
hanem gyors,
lázadó éneket,
amit élhetek
veletek vagy magamban,
elutasítva vagy elfogadottan.

Lelkem, lelked, s lelkük,
keresztem, kereszted s az ő keresztjük.
Viszi mindenki a sajátját,
mint felvett kabátját,
amit nem lehet csak úgy levetni,
mindenkit kinevetni,
s azt mondani, hogy nem történt semmi.

Mert ha átkot hordoz a szél,
s aki él,
mind egyet akar,
s nem letakar,
hanem elmond és vádol,
legyenek bárhol
bánatunk okozói,
becsületünk megalázói,
az ítélet egyszer kimondatik,
a bűn a bűnnel összeadatik,
s a lényeg lényeggé változik.

Lelkünk virágai,
mint életünk hiányai,
úgy nyílnak,
úgy hívnak
valami jobb felé,
egy ítélő bíró elé,
ahol eldől a bűnös sorsa,
s ha mondja
vagy letagadja,
ítéletét a sors kimondja.

AZ ÉJJEL MEGINT...

Az éjjel megint féltem:
álmomban nem voltál velem.
Furcsa játékával a sírás elapasztotta könnyem.
Ostoba gondolatok pergőtüzében
Apró léptekkel kerestem a jövőt,
de a bánat fátyla nem akart lehullani,
nem akart semmit sem megmutatni.
Vajon mi rejti el a választ?
Mi ez a láthatatlan fájdalom?
Szerelmed?
Tested apró rezzenéseinek végtelen hiánya?
Kitérő válaszok hömpölyögnek agyamban,
mint gátjukat vesztett gondolat-folyamok,
s rádöbbenek:
Hiányzol...

Hiányzol, amikor hiányodról rettegve álmodom,
Hiányzol, ha egy pillanatig nincs kezed a vállamon,
Hiányzol, ha velem vagy akkor is,
mert soha nem vagy eléggé,
mert telhetetlen vagyok benned,
mert soha nem elég belőled,
mert mindig minden kellene, ami Te vagy,
mert hiányzol akkor is, ha itt vagy!

Az éjjel megint féltem...
Tömött sorokban vonultak a képek:
minden, mit eddig éltem,
minden, amiben hittem, s minden, mit csak reméltem,
minden, amit kaptam tőled, s az a kevés, mit talán adni tudtam,
a végtelen mindenség, mely elfér az egymásba fonódó, ölelő karokban.
a görcsösen kereső kéz, mely előre retteg, hogy semmit sem talál,
a szájat mohón kereső csók, mely félúton megáll,
a ronggyá gyűrt lepedő, melyen már nem pihen tested,
a gondolat, hogy a minden voltam, és semmivé lettem benned,
az elhagyottak lelkének minden rémisztő rángása
rátelepedett álmom izzadtság szagú vánkosára,
s hiába mozdultam keresni Téged,
az akarat belefagyott egy suta mozdulatba!

Az éjjel megint féltem...
Már nem érted, nem általad s nem veled reméltem:
csak féltem...
Aztán megmozdult bennem a hajnal:
hangfoszlányok kopogtak a megfáradt tudat
résnyire nyitott valóságán,
egy villanásnyi napsugár az ébredező retinán
fölém hajoló arcod szépségét varázsolta,
kezed forró simítással égett izzadó-hideg bőrömbe,
rám fonódó tested, mint dajkáló szederinda,
mely kapaszkodva menti át az életet,
vissza varázsolt a valóságba.

Csak álomvolt.
Rút kísértetek csúf játéka az értelemmel,
a mindig érted aggódó szerelemmel,
az elveszíteni nem akarlak félelmével,
melyért háborút indítanánk a mindenséggel,
szövetséget kötve földdel s éggel.
Itt vagy hát, Kedvesem - meghozott nekem a reggel,
ölelhetlek vad, féktelen szerelemmel,
ölelhetlek az ébredők örömével,
s félthetlek újra - ha eljön az éjjel....

LÉPEGETŐ CSEREPEK....

Megszülettél, ember: lettél törött cserép.
Nem hagy nyugodni sorsod, hogy egész legyél.
Lépegetsz a sorban, hiányzó részeid nyomán,
Feleslegeid elhagynak a hosszú út során.

Célod nem lehet önzően egyéni,
hisz fénye az öreg Földet is beéri.
Mindenki botladozik, keres valamit,
a hiányzó talányt, az elképzelt igazit.
Egynek teste törik a sikertelenségbe,
talán bele is hal a társkeresésbe.
A másik megtéved, fonákjára lel,
kínjában bálványt önvéréből emel.
Van ki szégyenfoltját rikító szépre festi,
elmennek mellette: már nem ismeri senki.
Az irigy kevesli mások baját,
száz tükörbe nézve sem ismeri meg magát.
Az ostoba döntene, de sok sz egyforma rész,
a megoldás a lényegtelenségbe vész.
Az igaz mást is enged keresni,
hiányzó részét is tudja szeretni,
s megtalálja élete értelmét:
repedései maradéktalan kitöltőjét.

VARIÁCIÓK EGY SZEMRE

Akartam angyal arcú alliterációt,
kerestem kedves költeményben kacagást,
szültem szivárvány színű szép szavakat,
vártam vadul vágtató, vadregényes vágyakat:
mégis más lett minden.

Találtam tündér-táncot tenger tükörén,
mondtam mondatot, mit más is mondhatott,
félve fontam fáradt félszavakat füledbe,
aztán beleszédültem óriás-mély szemedbe...

Hallgattam a csendet, csak a csend nem hallgatott:
e pillanatnál többet egyetlen Isten sem adhatott.

Nincs égi szárnyalás, vagy bukás puszta sírba:
a csillagokban semmi sincs megírva.
Óriás tükör köröttem a világ:
mindenben és mindenkiben ott vagyok,
de torz a vissza adott kép
ha benne csak létem ragyog.

Önmagam fókuszában talán szép is lehetek,
ha sírok is, azt hiszem nevetek,
hörgésem dallá nemesül,
de nem tudom, ki van a körön belül....

Tehetetlen gyermek most a képzelet,
csak siratni képes az elpocsékolt éveket.
Neked sem adtam mást, csak ígéretet:
talán ezt tükrözi vissza vádló tekinteted?
Vagy a vádat is csak képzelem?
Játszik egy lassan bomló értelem?
Csupán zavar, mit megfejteni nem tudok:
az a szemedbe rejtett parányi titok?

Könyörgöm ne hunyd le a szemed:
már csak sejtelmes bűvkörében létezhetek,
csak onnan tudhatom meg, ki is vagyok,
csak az segít, ami abban ragyog.

Ami most kín és megfeszít,
holnap talán a magasba repít,
a szavak is győzedelmes tetté válnak:
eltűnnek majd akkor szemedből az árnyak.
De addig szeress, mert belehal a virág a szívembe,
szeress úgy, hogy ott legyek a szemedbe.
Ne lássak csöppnyi kétséget sem,
mert akkor már magamban is kételkedem,
higgy, mert az vagyok, akinek szeretnél:
kerestelek....s te kerestél.

Vigyázzunk a kincsre, mit megtaláltunk,
hisz nincs két életünk - nincs új dobásunk.
Szemed aranyát ne lepje félelem pora,
szerelmünk fölött már elmúlt a kétségek kora.
Ne láss másnak, mert azzá leszek,
mit visszatükröz gyönyörű szemed,
neked érezned kell, ki vagyok,
s ha szeretsz, az is maradok....

MIND HELYETT JÖTTEM

Mint a télbe toppanó türelmetlen tavasz,
álmok ágain ágaskodva:
úgy jöttem hozzád kedvesem.

Kezembe könyörögtem kezed,
Hisz hű híved - halálomig -
immár én vagyok.

Mind helyett szeretni jöttem én:
kik megvigyorogták álmaid,
ostoba emberi butaságot árasztó közönyükben
feledve a lélek vad vágyát - mely nem egyéb nekik,
mint szeretetre áhítozó üres fecsegés:
mind helyett vezekelni jöttem én!

Kik villanó fénynek tekintik az egymásba fűzött hitet,
csak pillanatra hiszik, hogy van elmúlás
- maguk is elvesznek az öntelt feledésben:
ne akarj hát beállni a mindenkik sorába,
mely kígyózik, mint a soha el nem fogyó gyűlölet.

Ma még szürke minden - s ez a minden is oly kevés -
megtépázott reményeinken még a hitetlenség,
a gondolatokká fogalmazódott gondok uralma nyomaszt:
mind helyett jöttem, a mindent hoztam én.
Évekbe hajló terveinket ne űzze szóbeszéd:
- hisz csak kedves szavakra éhezünk! -

Egyetlen reményként önmagunkat áldozzuk Erato oltárán,
- nincs más kincsünk, mint előre nyújtott két kezünk! -
vedd hát szívem zsarátnokát:
- több, mint a pillanatba omló röpke láng -
elnyűtt lelkem még éledni képes általad és veled:
mind helyett jöttem, mind helyett hoztam:
reményt,
hitet,
boldogabb életet.

ZUHANÁS

Létem úgy hull vak magányba,
mint libbenő falevél, ha rábólint az ősz.

Egyedül vagyok,
s mintha nem lennék önmagam...
Mintha valaki más....

A sínpárok összefutnak bennem
aztán újra szerteágaznak vadul lüktető ereimben.
Kit álmában vonz a mélység, még ébredni képes:
én ébren szédülök....

Kerekek csillannak az állomás szórt fényében.
Mindent megoldó csábításuk belém zakatol:
Szárkszó hív tetemre.

Mi tart még vissza az ugrástól?
Attila se hitte, amit tett?...
Megkínzott lelkét a sors árulása vezette félre?
Csak így akart otthon lenni?
Emberként Isten elé esni?
Megmutatni a Földi mocskot,
mit méltatlanok fröcsköltek féltékeny markukból?...

Ijeszt a perc...

Magam gyártotta börtönöm szétforgácsolja szerelmemet:
mint költő-bálványom szikár, éhező testét
az ostoba, sorskezű tehervonat....

Félek!

SEGÍTS, MERT ZUHANÁSBA TIPROM MAGAM!!!

.... Ébredés.

Csókok emléke libben a halvány sötétben....
Simogatás, mely ölemben bizsereg...
Törékeny kéz, mely erősebben fog, mint az ösztön...

SZERELEM.

Egy szó, mely lázadóvá tesz.
Élnem kell érte, hisz ő is értem él
meg nem feszülve gondok keresztjétől.
Legyen hát szerelmünk évek sodródása:
Édes érzés Érted.
Nem hiszek többé festett istenekben,
kik visszafognak az ájult zuhanástól!

CSAK BENNE HISZEK.

Úgy lerakódott már bennem minden szava,
szeme úgy ejti foglyul szemem:
én már csak Ő vagyok.

Szeretem.
Szeretem, míg halálom virágot nem táplál elhagyott temetőben,
míg feledésbe nem meríti keresztjeit a Föld,
Szeretem, míg egyetlen pillanatba dobban a szívem,
míg kimondhatom utolsó sóhajként a legédesebb szót:
KEDVESEM... KEDVESEM... porladva is könyörgöm majd szerelmedet....

MAJD JÖN...

Majd jön - eljön egy új kor,
S már nem is emlékszünk, hogy vártuk-e egykor.
Csak bámulunk rá, mint jöttment idegenre,
nem értjük mit akar - honnan, s miért toppant be egyszerre...
Délceg, katonás, koppanó menetben,
Rendet vág majd a rendetlenségtől kábult fejekben,
s megmeríti magát a közönytől rámeredő szemekben.

Majd jön - eljön a Fény Gyermeke.
Villámot hasít az éjszaka testébe,
erejét veszti bántó kezeknek,
aláveti poklát a megmenthetetleneknek,
s megmenti a még menthetőket.
A sötét eltakarítja maradék mocskát,
s mint súlyos keresztet viseli saját átkát.

Majd jön - eljön a bánatot hordozók tavasza,
amikor az égre kiáltóknak már nem lesz többé panasza,
a kevés többet ér majd a soknál,
hisz terheinket úgyis levetjük a megnyitott kapuknál.
Nekifeszülünk minden sírunkra görgetett kőnek,
s már nem terheket hagyunk az utánunk jövőknek,
s nem hazudunk többé a minket követőknek.

Majd jön - eljön az ítélet órája.
S a törvényt nem Földi mércével mérik,
s nem csak azok kapják akik kérik,
vagy imáik számából remélik.
Mert az ítéletet már nem halandók keze osztja,
s a vád mely elér minket, majd tisztulásunkat hozza,
Földi királyok bukását okozva.

Majd jön - eljön a megváltás is.
Kinek így - kinek úgy, de kiosztatik a jutalom,
S amikor már nem számít majd pénz és hatalom,
amikor csak az irgalmasoknak lesz irgalom,
akkor halványan emlékezni kezdünk egy régi mesére,
hogy valaha keresztet szegeztek valaki testére,
s jóságát töviskoszorú bélyegével helyezték vérző fejére...

ROSSZ VAGYOK

Megszült a világ - lehet, hogy rosszul tette:
Idegen Istenek estek ott teherbe.
Végig hasítottak terhükkel az égen:
Szerettek volna megszülni már régen.
Rám adtak egy sötét, mocskos kabátot,
Így kellett meglátnom egy idegen világot.

Azóta mindig csak másképp tudok élni,
Kabátot adtak rám - nem tudok cserélni.
A zsebemben benne vannak a holnapok:
A véremet is kaptam - lehet, hogy rossz vagyok?

Megszült a világ - azt mondják rosszul tette.
Démonok szekere hozott le a Földre.
Gyúrtak szerelemből, amitől lángolok,
Vad, nyughatatlan vérből, amitől lázadok,
A Nap aranyából, amitől csillogok,
s az éjszaka testéből, amitől elbukok.

Azóta nem tudok csak egy irányba nézni:
az égi szekérről nem könnyű leszállni,
Csak vágtatok keresztül a sötétségen,
Míg el nem tünök az évek sűrűjében.

Megszült a világ - átokra s keresztre,
magányba burkoltan, mindentől feledve.
Egy tollat kaptam csak széttárt kezembe,
néhány jónak tűnő gondolatot konok fejembe,
érzések sokaságát fáradó szívembe,
s egy báránybőrt a farkasverembe.

SEBEINK

Sebeink sűrűn szerzett sérülések:
szánalmat nem ismerő repedések
keménynek álcázott lelkünk szikes talaján,
ahol több a várakozó bizonytalan talány,
mint a bizonyosság bársonyába bújtatott békesség,
mint az Istentől kapott túlélő képesség.

Elkísérik a tőlünk elmenőket,
a kutatva minket keresőket,
a belőlünk és értünk születőket,
a kereszt nélküli sivár temetőket,
a gyermekből férfivá serdülőket,
az életünkön átsuhanó ledér kis nőket.

Nem kértük, csak úgy kaptuk őket,
mint szégyellnivaló felmenőket,
akik akkor is hozzánk tartoznak,
ha létük puszta kárhozat,
s letagadni sem sikerül már,
csak annyit érzünk, hogy fáj.

Ha gyógyulunk is néha,
mint a felállni próbáló béna,
új sebeink újra sajognak,
s mankóinkat kiütve padlóra dobnak,
beletaszítanak seblázas éjszakákba,
s utálva nézünk a romlandó világra...

Sebeim immár mélységig kitárva
Várnak valami végzetszerű gyógyulásra,
Gyengéd szavakkal átitatott kötést remélve
felkönyörögnek esendőn az égre:
Édes, Szerelmes Kedvesem,
Te légy megnyugvást hozó gyógyszerem!

HAJNALI ÉBREDÉS

Haldokló házak hűvös hajnalon:

ébred a város.

Teste még az éjszaka szennyétől sáros,
Benne lapul még a szeretetlenek közönye,
az örömtelenek elveszett öröme,
a fájdalom elől menekülők csizmája,
szelet kenyéren veszekedők lármája.

Borzongó ébredés ez.
Köröttem tekereg mindenféle nesz,
s a léha, lomha pillanat,
mely a reggel méhéből fakad,
táguló szemembe tükrözi,
szerelemtől szított szívembe rejti
gyengén átfogó kezed minden érintését,
fölém hajoló tested minden követelését.

Mily csodás égi törvényszék ez,
mely rám rótta örök szerelmedet,
nékem adott, mint felmentő ítéletet,
s fellebbezni már csak Istennél lehet.
Szinte fáj ez a féktelen szerelem,
ez az örökké értem égő kegyelem,
melynek apró, akaratos lángfoszlánya
úgy telepedik létem világára,
mint a rétre ráboruló erdő,
s így lesz a rengetegből kettő:
Két összekulcsolt kezű ember.

Imát mormolni már egyikünk sem mer,
hisz mindent megadott,
örökre feloldozott,
az a soha vissza nem térő,
mégis életeken át élő
érzés áradat:
megtaláltalak...

Halkan hevülő házak hűs hajnalon: már ébren a város.
Teste összefonódó testünkkel határos,
s eltűnik tudatából a szeretetlenek közönye,
az örömtelenek elveszett öröme,
a fájdalom elől menekülők csizmája,
szelet kenyéren veszekedők lármája.
Csak ránk figyel - csak értünk pislant a reggel,
ahogy átölelsz féltő szerelemmel.

KÍVÜL - BELÜL ÖLELÉS

Csak befelé íveli már fényét a Nap.

Emésztő tüze mint múló pillanat
önmaga sejtjeit égeti,
vörös hajkoronáját lehulló kezébe temeti,
aztán fáradt, kereső tekintettel,
kacérkodva végessel s végtelennel,
mindenét az éjszaka tavába veti,
ahol már senki sem keresi...

Sötétség kívül s belül.
A táj valami torz tükörkép elől menekül,
mely nem hagyja nyugodni sem,
szeretni sem,
feledni sem.
Így vagyok,
amikor nem vagyok.

Nem létezem sem kívül sem belül,
ha ölelésed lényemmé nem lényegül,
amikor nem futja végig testemet kezed:
Így vagyok, amikor nem lehetek Veled,
mert átölelnek s megölnek a hétköznapok,
a mázsás cipőben belém osonó gondolatok,
a hogyan lesz holnap kérdése,
az anyagi világ követelése.

A nem tudom s a nincs lassan csöpögteti mérgét,
agyamba ülteti önmagát szaporító férgét,
s rám zúdítja kifizetetlen számlák halmazát,
a holnap is enni kéne iszonyatos fájdalmát,
robotoló robotok önmagába nyüszítő árnyékát,
a mindenség lassan elenyésző látványát...

Cipő is kéne,
de éhes a gyerek: kenyeret is kérne,
vegyünk-e télre szenet,
vagy legyünk didergő élve-temetettek?
Lehajtott fejjel ballagjunk kérni,
vagy próbáljunk büszkén élni,
s mintha minden rendben volna, merjünk még remélni?

Így vagyok, mikor veled vagyok,
s ha próbálok álmodni nagyot,
csak kacagnak rajtam az álszent csillagok.
De azért is itt vagyok,
azért is Veled vagyok,
s ha bármit is követelnek a hétköznapok,
lerázok magamról minden más gondolatot,
s álmodok Rólad, álmodok Veled, álmodok kettőnknek nagyot!

Álmodok szép szavakat - szép szeretést,
s egy mindent elsöprő kívül - belül ölelést...

VÍZIÓKKAL HADAKOZVA

A szánalmas szűrt fényben
víziókkal hadakozva nézem
hogy múlik el a múlt,
hogy raknak súlyra súlyt,
mivé lett a lesz,
s kiknek a hátára készül a kereszt.
A képek lassú filmé állnak össze bennem,
s ha szeretném is,
ha feledném is,
látomásaim akaratlan részese lettem...

Jönnek a szám nélküli szórakozva verő legények,
politikával töltött agyag edények,
testet s lelket taposó bakancsok,
utólag magyarázkodó bér-szónokok,
kik jóllakott gyomorral csürhét böfögnek,
s a csordába beállva elégedetten röfögnek.

Jönnek éhségtől szűkülő szemű, szédelgő gyermekek,
értetlenül nézik a sokfelé osztott kenyeret,
s a rendszer a jótékonyság álarcát magára húzva,
az utolsó esélyüket is porrá zúzza,
a lehetőséget a lehetséges jóra,
a vágyat egy őszinte szóra.

Jön a béna némaságba kényszerített Becsület,
mely mint lelkünk mélyén rejtőző hevület
néha még lázadni próbál,
néha még halk hangokat formál,
de mint a bolondot ki önmagának beszél,
kivigyorogja az öntelt kevély szeszély.

 Jön a sunyi alattomos mocsok, mely művészi szintre emeli önmagát,
anyagi előnyökért zúzva össze Thália oltárát,
s helyet követelve magának a legjobbak között
büszkén mutogatja tudását butasága függönye mögött.
Hozzá nem értők akarnak érteni hozzá,
s ami még jó volt azt is összegyűrik értéktelen ronggyá.

A szánalmas szűrt fényben
csak a kimondott szót féltem.
Csak a jaj,
csak a baj,
csak a majd,
hogy jön majd jobb is.
Jobb, mint a tegnap és a ma,
s a sok útszéli keresztfa,
melyen vigyorgó bűnösök
próbálják kiűzni magukból a vicsorgó ördögöt
egyszer múlttá foszlik,
feledésbe hanyatlik,
s talpra áll e Nemzet.

ÚJ GALAXIS

Távolról sötét robaj,
közelről villanás.

Mit hoz ez a moraj:
ez a félénk lázadás?

Ezernyi csillag szerte fröccsen,
másik ezernyi hazatér,
ha az idő helyrezökken.

Új galaxist szül a tér.
Fénye összetörik,
torz tükörre pattan,
csillagokba szökik:
egységes egésszé lesz lassan.
Lelkünk kicsordul,
mint túlterhelt pohár,
először önmagába fordul,
aztán körbe-körbe jár.

Napot szül a féktelen robbanás,
köré szikratáncot,
egy régen hallott dobbanás:
Új galaxis szakítja szét a láncot.
Porlepte földet ha takarít,
a konok történelem,
a szenny mely beborít,
többé érdemet nem terem.

A régi Naprendszerből elfogyott a Nap,
csak fénye vesztett hazug halmaz,
mely máglyát ős értékekből rak,
s a lényegből már semmi sem marad.
A rothadó bűz megmarad az orrban,
teherként cipeli lázát,
ma told ki ami benne van e korban,
s fizesd vissza mindennek az árát!
Ne csak nézd a szétnyíló eget,
ne csak alázattal kérj,
de törj magadnak az új világban helyet,
mert új galaxisért lüktet már a vér...

EGY ÉJSZAKAI GONDOLAT...

Ha fáradt vagy, párnát szülnek Neked a csillagok,
Aztán elalszunk együtt: - ha még ott vagyok....
Ha rám simogatod a szerelmedet,
Elalszunk együtt: - ha még itt leszek...

HA MÁR...
/ Feleségemnek /

Ha már nem leszek:
agyamba nem lopakodik be képe arcodnak,
nem lesz értelme harcomnak s harcodnak,
testem nem lesz puha ágya testednek,
kezem nem kéri lágy simítását kezednek:
mert már nem leszek...

Ha már nem leszel:
a világ kivonul érzéseim világából,
nem szakítok többé az élet virágából,
elcsendesül majd bennem minden akarat,
nem bontok többé magam körül falakat:
mert már nem leszel...

Ha már nem leszünk:
csillagok fénykoszorújában újra eggyé válhatunk,
holdfényes arcunkkal Hold-koszorún járhatunk,
újra születünk Nap-szerelmes reggeleken,
felhők fölött kacaghatunk éjsötét éjjeleken:
mert már nem leszünk...

Vagy mégis?
Csak máshol és eggyé forrva a néma semmiben,
ringatózva az örök-jó Isteni-szeretetében,
angyalok áldó kezeiből kérve fénysugarat,
repülve - örök szerelembe merülve
járunk majd egy ismeretlen utat:
és mégis Veled leszek?

ESTI ÖLELÉS

Kezemben még feszül az esti mozdulat,
mint árnyék, mely soha el nem marad,
úgy fáradt meg bennem a mai nap:
lustává lassult lomha pillanat.

Letennék már mindent - elég volt mára,
elvégeztem amit kellett - kiegyenlítve a számla.

Csendes pillantást küldök feléd,
állom-tündér veled már megosztotta kegyét:
tarka-színű világban repülsz, ahol mindent lehet és szabad,
mosolyod is elpihent arcodon - reggelig nyugodtan marad.

Amíg nézlek, testem már akaratot szül,
minden gond egyetlen apró semmivé törpül,
hozzád lépni, melléd feküdni nesztelen,
már csak ennyi kell - a többi: lényegtelen.

Úgy bújok melléd, mint kicsinyét felébreszteni nem akaró anya,
Az utcazaj is visszavonult - rég nincs már hozzám szava.
Csókom óvatosan lehelem bársonyos homlokodra,
ahogy nektárt éhező méh száll a kitárulkozó virágra,
hozzásimulok forrón lüktető testedhez:
kell ennél több egy éhező gyermeknek?

Szemem szűkülő résén még sejtem a falon táncoló árnyakat,
érzem, ahogy mozdulsz - míj csodás ez az ösztönös női mozdulat:
álmodban is átölelsz, s együtt kergetünk tovább érzéki vágyakat...

IMA KICSIT MÁSKÉPP...

Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben,
segítsd életünk hajóját e kegyetlen tengeren,
hol viharok dobálnak jobbra és balra,
hol lassan már mindegy, hogy élve vagy halva,
hol mindig az húzza a nyerő lapot ki csalni tud és mer,
hol holnap vesztessé válik az is, ki ma még nyer.
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben: ne hagyd, hogy hitünk a világban elvesszen!

Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben,
oltalmazz minket ha szárnyalunk szabad-kék egekben,
ha fantáziánk csak a költői szépnek képes fogni a kezét,
ha esténként nyugodt álomban szeretnénk látni gyermekünk szemét,
ha nem kell naponta megmártóznunk az ocsmány mocsokban,
ha feladatot és nem ellenséget látunk az elénk álló gondokban,
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben: ne hagyd, hogy hitünk a szépségben elvesszen!

Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben,
Sétálj most is - mint régen - a kertekben,
Adj oltalmat az egymásban még érdek nélkül bízóknak
Adj feloldozást a jó és rossz között ingadozóknak,
Adj kegyelmet a szeretet törékeny oltárán áldozóknak,
Adj elég erőt az ébren is álmodóknak,
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben: ne hagyd hogy hitünk a szeretetben elvesszen!

Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben,
Örök tűzben égesd a szerelmem.
Még akkor is, ha semmi más nem marad mibe kapaszkodhatok,
Még úgy is, ha az örök szerelemmel a világ ellen lázadok,
Még akkor is ha senki sem ad áldást féktelen szerelmemre,
Még úgy is, ha gonosz kis törpék port szórnának szemembe,
Mi Atyánk:
Ki vagy a mennyekben: ne hagyd, hogy hitünk a szerelemben elvesszen!

IKAROSZ

Repülnék, mint Ikarosz,
mindig közelebb a Naphoz,
mindegy, hogy mily magasra,
örömre vagy fájdalomra,
csak a felhők fölött legyen,
csak a fény, a fény körbe vegyen!

Kijjebb, kijjebb ebből a sorvasztó sötétségből,
feloldódni a rémisztő dermedtségből,
elnyújtózni a szem-ellát láthatáron
feljebb siklani minden napsugáron,
érezni a rám fonódó egyre-melegebbet,
dúdolni magamban örvendő-énekeket,
igaz-madarak szárnyán megpihenni, ha fáradok
élvezni mindazt, mit szemem tükrével láthatok,
közelebb, közelebb: érezni mindjobban a Napot,
lentről már nem is látszani, mint ha nem is vagyok,
mintha nem is lennék sem madár, sem ember, sem angyal,
csak valami köztes világban létezek magammal.

Nem baj, ha szárnyaim csak olvadó viasz tartja,
távol tudni magamtól a Föld sarát - ösztönöm ez hajtja!
Nincs visszatartó, bénító félelem szívemben,
a repülni vágyás erejét érzem csak kezemben,
S, ha egyszer mégis lezuhannék,
legalább a megpróbáltam-tudat örök koporsójában nyugodnék...

NAPLEMENTE

Bíborba borul az alkony,
elcsendesül lassan a táj,
mi nyomasztott nappal: estére már nem fáj.

A Nap a távoli boltozaton,
mint kitárt kezű oltalom,
maga felé inti az éjszakát,
és betakarja vele a város összegyúlt mocskát.

Ablakomból távolba visz a pillantás pillanata,
fáradtabban lüktet már az utca: nincs rohanó akarása,
szemük pilláit lassan lehunyják a házak,
megannyi óvó menedék, titkos érzelmek vára.

Megpihenő galamb száll a párkány-vékony lemezre,
tollából apró pihe hullik kezemre,
aztán szárnyára veszi a tavasz-meleg szellő,
s tovább röppen, mint ki vissza sosem jő.
Ritmikus pörgéssel közelíti a föld porát,
aztán megrémül a szürkeségtől, s könnyedén visszalöki magát.
Ott kering újra előttem, s megtalálja újra a kezem:
együtt nézi velem az est sötétjét, mely lassan ott terem.

Táguló pupillám erőlködik még a táj fölött,
valami mozdul még a hegyek mögött:
egy kóbor, lemaradt napsugár néz rám vissza kacéran,
mintha kacagva mondaná, asszony-pajkosan:
visszatérek holnap, nem kell félned,
ha most el is tűnök, nem áll meg az élet,
csak megbotlik, de el nem esik a Nap,
reggel megcirógatja majd arcodat,
szivárvány-csillámokat szór ablakodra,
áldást hoz egy újabb megkezdett napodra.
Többet nem szól: némán lesiklik a hegygerincen,
a tollpihe is ellibben kezemről - már semmi sincsen,
csak ketten őrködünk még az éjszaka csendjén:
a párkányon pihenő galamb és én.

DEPRESSZIO

Ülsz váradban - szürke kövek börtönében:
nem találsz örömöt, csak a rád záruló kövekben.
Magadra zártad az ajtót sok-sok lakattal,
magadról kérdezel, s megbeszéled önmagaddal.

Sötét alagútban jársz keresztül-kasul,
nem keresel semmit, csak lépkedsz hanyagul.
Végül is mit veszíthetsz - kérdezed újra és újra,
ha most sem sikerül, felteszed a polcra
a többi hiábavaló próbálkozás mellé,
a sok meg nem szentelt oltár elé,
melyeknek egyetlen lényege,
hogy kijuss végre a fényre.

Ha baráti kezek nyúlnak feléd - riadtan húzódsz félre,
rettegsz a gondolattól, hogy lehúznak a mélybe,
még annál is lejjebb, hol már vágyad sincsen,
hol nem talál rád se ördög se Isten,
egy feneketlen kútba, honnan kiút többé nem lesz,
hol már senkinek, senkinek sem kellesz.

Sebeidet nyalogatod önámító-öngyógyításképpen,
ha eszel is valamit: alighogy csak éppen,
nem fér el benned több idegen falat,
hisz jól laktál már: megetted önmagad.

Ülsz hát váradban - szerinted biztonságban,
s nem érted, hogy számodra csak egy biztonság van,
ha ablakot vágsz végre börtönöd falára,
fájdalmas lesz majd körmöd minden kaparása,
de legyen az bármilyen kemény:
váradba beáramlik végre a fény.

AZ ÁLOM

Csillag-füzér ha belekarol a kerek arcú Holdba,
lelkünket az ég felé sodorja,
görgeti-pörgeti, s mind közelebb tolja,
míg bele nem olvad egy időtlen korba.
Egy álom,
mely túl minden határon,
önmagunk tükörképét vetíti vissza,
s agyunk nappali ködfoszlányait issza.

Álom.
A meg nem tett, a sajnálom, s a bánom
búfelejtő vánkosa,
minden gondolat messze vivő vándora,
ringató tenger szívünk sivatagában,
életre kelt babák életünk kirakatában,
kiknek műanyag testét nem öregíti az idő,
kiket nem csal meg hűtlen szerető,
csak maga az álom,
melyből felébredve fázom.

Fázom.
Lebegek álom és ébrenlét határon,
szeretnék újra visszamerülni a mélybe,
beletakarózni az éjsötét éjbe,
hogy tovább álmodjam az álmot,
tündérkertet, sudár fákat, pompázó virágot,
mindent, ami elveszett e sivár világon,
mit nem adhat meg már, csak az álom.

IDŐKAPU

Tavaszi havat hint rám a hűvös kérgű nyárfa,
bohókásan pörgeti pihéit - a szél a játszótársa.

Mintha hirtelen időkapu nyílna,
vagy naptár-király palotáját felejtenék nyitva:
bekukucskál a tavaszba a tél,
s köröttem már minden pihés és fehér.
Hol arcomon simít végig,
hol felröppen az égig,
majd a fűre teríti világgá röppenő virágát,
s kikacagja saját évődő kacérságát.

Néhány kis pihefonál -oly törékenynek tűnik,
szinte félve lépek mozaik-testére, mely előttem fehérlik,
de lábam nyomán egy sem marad porba taposva,
mint ki incselkedik, úgy száll újra a magasba.
Ha kezem nyújtom felé mohón s hirtelen,
tovalibben, messze táncol már, túl a távoli kerteken,
visszakacsint még mielőtt elpihenne,
pördül még egyet, mielőtt szelídülne,
aztán belesimul a közös nagy szőnyegbe,
melyet hamarabb nyugvó társai fontak meg előtte.

Oly kecses e táncoló forgatag - oly pörgő tünemény:
szemem se fárad bele, ha estig is nézhetném,
de véget vet a hófehér csodának a vadul ránk zuhanó eső,
ázott angyalszárnyakká válik minden kis élet-repülő,
s ahogy az utolsó bohém nyárfa szirom is elaludt,
a természet becsapja előttem az időkaput.

HOMOKÓRA

Áttetsző testén végigsimít a liszt-puha por:
megannyi átszenvedett, s eljövendő kor.
Katonás rendben menetelnek,
nem késnek, s nem sietnek,
amennyi hátra van még, csak annyit mennek.

Évszázadok rejlenek e halk surranásban,
győzelmet s vereséget hordanak az idő csatájában,
melyet megteremtenek monoton mozdulattal,
vagy őket forgatja a történelem konok unalommal.

Látott beteljesült s viszonzatlan szerelmeket,
felsíró s meg sem született gyermekeket,
virágzó s puszta-sivár réteket,
embert próbáló szűkös éveket,
hűségüket pénzért áruló ebeket,
köpönyegforgató törpe kis embereket.

Végig kísérte nemzetek születését s pusztulását,
mint gondos kertész nevelte a romlás virágát,
s mielőtt még belépett az örökkévalóságba,
gonosz gondolatot rejtett torz koponyákba.

Dicső tábornokok bukását okozta,
fényes királyok trónfosztását hozta,
sötét pusztulást egy dögvész rágta korra,
s mindent beletemetett a folyton folydogáló porba,
melyből vétettünk s amelybe visszatérünk,
bármilyen arcot is cserélünk,
ott állunk a sorukra váró portömegben lebegve,
aztán belemerülünk lassan a mélybe rántó időbe.

TORZ KIS MESE...

Honnan jöttünk, s hová megyünk?
A tündérkerten keresztül repülünk,
megkeressük Tündér Szép Ilonát,
ki bánatában az utcasarkon árulja magát.
Szomorú-szép arccal fogadja az ostoba bókokat,
rút békák ontják rá undorító csókjukat,
miközben azt hiszik, hogy így is királyfivá válnak,
s ha nem sikerül, egy újabb sarkon ismét megállnak.

Honnan jöttünk, s hová megyünk?
Rég nem olvasott meséket keresünk,
megdorgáljuk a Vasorrú bábát,
s elcipeljük a MÉH-be: felemelték a vas árát.
Hófehérke nem számít már: túlságosan tiszta,
csak gonosz boszorkák kellenek - ez az érvényesülés titka.
Ludas Matyival parolázunk, s mint jó barátot kocsmába hívjuk,
de titokban az összes libáját Döbröginek adjuk.

Honnan jöttünk, s hová megyünk?
Szorgos hangyák vagy mulató tücskök legyünk?
Felébresszük-e Csipke Rózsikát,
vagy hagyjuk tovább álmodni rózsaszín álmát?
Mert amíg alszik, addig sincs vele bajunk,
s elhitetjük, hogy mi sokkal szebbek vagyunk.
S ha valaki nem hisz nekünk:
magunk körül minden tükröt összetörünk.

Honnan jöttünk, s hová megyünk?
Meg van-e még a varázshegyünk,
vagy elhordták már azt is, sok ellopott álmunkkal együtt,
s angyalok szárnyának suhogását hiába keressük,
csak gonosz kis törpéket találunk,
kik között ülnünk kell, mert megsértődnek ha felállunk,
s jobb ha poharat emelünk az árnyék-királyra,
különben készül már számunkra a hamuban sütött pogácsa.

ISTENI ÁLDÁS... 

Pajkos-pici angyalok táncát,
aranyos-apró szárnyak suhogását,
kecses-becses kezed simítását,
színes-szíved szerető értem-dobbanását:
nekem hoztad, értem jöttél,
mint Isteni áldás - belém költöztél.

Rajzos-réti virágok bódító illatát,
vélt s valós világok megálmodását,
kópé kis kedvünk szárnyalását,
elmúlt emlékek feltámadását:
nekem adtad, értem születtél,
Isteni áldás volt, hogy lelkembe költöztél.

Bántó-zavaró-zajok halkulását,
a véges végtelenbe ájulását,
bambán bámuló irigy szemek elaltatását,
vak, vádló vádak feloldozását:
nekem nyújtottad, értem ébredtél,
Isteni áldás minden - minden, amit tettél.

Ördögi örökre zárt zárak felnyitását,
szánalmasan szépen hazudók kikacagását,
alkura képtelen alkuszok megalkuvását,
álmokon átívelő álmaink megálmodását:
nekem ajánlottad, értem éreztél,
Isteni áldásoddal - megáldott emberré tettél.

Régi-regéket rosszról, s gonoszról - elfeledtünk,
fura-fáradt fásultságon erőt vettünk,
bódító-boldog boldogsággá lényegültünk,
álom-puha ágyon álomba szenderültünk:
nekem adtad mindezt, értem kerested,
Isteni áldásként hoztad színtiszta szerelmed. 

MEGJELÖLLEK 

Édes-kedves csókot hintek,
rejtekedben megkereslek,
álmaidban Veled hiszek,
szomjaidra vizet viszek,
szép kezedből ételt eszek,
szép szívedben otthont lelek,
s megjelöllek.

Arcodra óvó keresztet rajzolok:
védjen minden pillanatban, mikor nem vagyok,
ráncaidtól lesimítom homlokod:
ne tépjenek bántó gondolatok,
felemelek hozzád minden csillagot,
mint gyermekhez vidám játékot,
s megjelöllek.

Füledbe dajkáló dalokat dúdolok,
mint vert sereg - meghódolok,
rétek virágaiból kazlat rakok,
had lássák a némák, s vakok,
kik tagadják e boldogság-dallamot,
hogy miként építünk ketten holnapot,
s megjelöllek,
hogy el soha ne veszítselek!

NAPTÁNC 

Még itt van:
tipeg, topog, toporog a nyár,
pompázó sugarú nap-hídon lüktető táncot jár,
pörög, forog, szilaj-vad ájulásig,
toppanó lábakkal surran városok tüzelő poráig.

Még nem megy:
de tánca már búcsú-tánc,
fákkal, virágokkal kacérkodó perzselő románc,
szívet melengető kecses féktelenség,
melytől mosolyra nyílik a búza-kék ég.

Még simogat:
kellemes-kedvesen cirógat,
lusta lelkeket vidám kedvre nógat,
édeni életet hordoz éteri kezében,
de már belekacsint az ősz pirosló szemébe. 

ISTEN UJJA
/ Emlékvers József Attiláról / 

Isten ujja voltál,
egy figyelmeztetve óvó intés,
Szánalmas század lelkiismerete,
fájdalmasan felcsattanó kérdés,
Árva, kölcsönadott gyermek,
kinek még nevét sem ismerték,
Pistaként tipegtél az öcsödi koszban,
de Attila-lelked már üvöltött a porban.

Korgó gyomorral a Duna-part is sekély,
nem volt már ehető az elúszó dinnyehéj.
Gazdag lélek cipelt éhes testet,
s bár kacsasültre sem tellett,
tolladdal másokat boldoggá tettél,
s megágyaztál magadnak az égieknél. 

ÚTKERESŐK
/ Meditáló Alliterációk /

Mások, máshonnan, máshová mennek,
Mi menjünk mindig megkezdett utunkon:
Talán célhoz érünk...

Keményen kérve kegyetlen kezek kedves kötődését,
Dicső didergéssel dajkálva dübörgő múltunk:
Talán célhoz érünk...

Vagyunk valahányan versben vérző vendetták,
Vajon vonz-e valakit visító vivátunk?

Ha csak harmat halkan hallik a hang,
Hervadt harangvirág hulló szirmain
Halál-gyöngy lesz csillogásunk:
Akkor céltalan a cél...

De ha búgva-zúgva, pengve-zengve, lengve,
Világ-sötét szakadékokat világít nevetve,
Akkor célhoz érünk
És megnyugszunk:
Eltemetve.

TAVASZVÁRÓ

Leplezetlen, lapos lombok
lomha lopakodásában
lucskos lábbal libben a tél.
Halált hozó huhogással,
hajnali hidegével
hervadtan húzódik hátrébb-hátrébb.
Száraz szívvel,
Szenvedő szorongással,
Színtelen szemében szüntelen szánalommal,
Sóhajra, sóhajt sorakoztatva:
Sikoltva suhan a tél.

MINDEN A MINDENEK FÖLÖTT

Belebújik a bánatos bimbó bibéjébe,
boldogságot csókol magányos kelyhére,
aztán gyorsan tova tűnik,
s egy másik bimbóba bújik. 

Befordul egy udvaron,
ahol sírnak nagyon,
letörli a könnycseppeket,
aztán ismét pördül egyet.
Betoppan a télbe hideget űzni,
napsugarat napsugárra fűzni,
s ha mindet felfűzte,
szivárvány lesz belőle. 

Ha bukdácsolsz a rögökbe,
ő megérkezik forogva-pörögve,
elsimítja előtted az utat,
aztán újabb rögök után kutat.

Kőműves lesz, hol falak omladoznak,
lelket ad a porladó betonnak,
házat ad a házatlannak,
s hazát a hazátlannak. 

Néma hangszerek húrjába csap,
s ha eljön a pillanat,
egy hang az éterbe harap,
s mögötte sok-sok dal marad.

Sátrat játszik ha ázol,
kabátot ha fázol,
érted mindent eljátszik,
mielőtt tovább cikázik. 

Jegeli a lázadat,
de ha kell lázat ad,
lázadó lázat,
ami el soha sem fárad.
Tudás lesz a tudatlanok között,
s ha megbújsz félelmeid mögött,
majd előcsalogat,
s visszaadja bátorságodat. 

Vers lesz a prózában,
próza a némaságban,
szép szó sok káromkodás után,
okos nézés sok buta nyomán. 

Így lesz ez minden pillanatban.
Minden további gondolatban,
minden megtett lépésben,
minden feltett kérdésben,
mint Minden a mindenek fölött,
mint szeretet az emberek között. 

VALAMI HIÁNYZIK

A hajnali permet szétzilálja a tájat. 

A Nap is fáradt,
alig pislant párat,
aztán visszafekszik,
mert valami hiányzik. 

Rigó röppen a rengetegben:
réti sas lesi,
reptében a hibát keresi,
aztán még sem teszi.
Tovább vitorlázik,
mert valami hiányzik. 

Bogár rejtekezik,
füvekbe törölközik,
mert tiszta szeretne lenni,
s az is maradni.
Mászna, mint mindig,
de valami hiányzik. 

Bágyadt bimbó búslakodik,
már harmatban sem mosakodik,
csak virág szeretne lenni,
csak a fényben pompázni,
de már a Napban sem bízik,
mert valami hiányzik. 

Félszeg felhő fon fátylat
mielőtt nekilódul a világnak.
Talán vihar lesz belőle:
ezt még ő sem tudja előre.
Addig csak növöget s várakozik,
mert valami még hiányzik.

Eltévedt eső eseget,
hol sokat, hol keveset.
Mint ha gyermek sírna a játékáért:
egy mesében megálmodott világért.
Aztán hirtelen már nem álmodik,
mert valami még hiányzik.

A  felnövekvő fák fűrésztől félnek,
s egy favágóktól mentes napot remélnek.
Tudják, hogy nem nőhetnek az égig,
de azért megpróbálják mégis.
Csak az águk nem virágzik,
mert valami még hiányzik. 

Birka béget boldogan:
a kietlen rétre rohan,
legel ha még maradt valami,
ha nem, úgy is jó neki.
Holnap majd újra gyapját veszti,
neki még sem hiányzik semmi… 

NÉMA MONDATOK

Most csak a csend kell. 

Most úgy öltözzön fel
minden ostoba és léha,
minden beteg és béna,
minden hazug és néma,
ahogy temetni menni kell –
ahogy a szavakat földelik el. 

Mert minden mondatom,
mint monoton makogó majom,
megrémülve mutatkozik másnak:
megváltoztatott valóságnak. 

Gyermeki gyávaságból
gyanakodva mozdul,
s ahogy a világra mordul
mint veszett kutya,
nyüszít is egy kicsit,
mert még túl bátornak hiszik. 

Minden mondatom megbolondítom:
a világ dolgaihoz igazítom,
s ha próbálok is mást mondani:
nem tudom a falakat lebontani.
Konok kőművesek keze
készít kőből kalitkát,
kirakva kirakat-kristályokkal,
sakállá korcsosult kutyákkal.

Minden mondatom megtagadom,
mert a gondolat túlnől az agyakon,
túl az Óperencián,
ahol egy konferencián –
valahol az üveg hegyen is túl
egy új fajta háború dúl:
fegyver nélküli papírkötegekkel
leszámolnak a nemzetekkel. 

Gyalázatosok gyalázzák a gyalázatot,
erkölcstelenek erkölcsöt erőltetnek,
keresztények keresztényeket kergetnek,
tolvajok tolvajokat támadnak,
hazugok hazugokra hazudnak,
s mondatok mondatokba marnak. 

Így épül hát az új világ:
mint a magból rothadva kikelő virág… 

Még is,
ha leszakad az ég is:
minden mondatom megszeretem!
Magamban kicsit dédelgetem,
naponta megcirógatom,
gondolatokkal megsimogatom,
áldást kérek s várok rájuk,
hogy a vers legyen megszentelt ruhájuk. 

Mert ha ma csak a csend kell,
legalább összecseng az Égiekkel… 

MÉG EGY SZÓ AZ ELÁTKOZOTTAKHOZ

A végtelen értelem úgy jön velem a józan észt keresni,
ahogy szerető megy a szeretőt temetni.
Lehajtott fejjel de reménykedve,
hogy még nincs mindennek vége.

Nem tudja hinni,
nem tudja elfogadni
az elmúlás tényét,
a rombolás romboló fényét.
Keres egy biztos pontot,
elveti amit mindenki mondott,
s csak önmaga érzésében hisz.
Nem cipeli amit mindenki visz,
inkább ordít s toporzékol,
kiábrándulva a világból.
Aztán kezében tartva egy virágot,
küld még egy szót az elátkozottakhoz.

A vihar verte fákon,
mint elhagyott világon,
felsír egy galamb.
Szava mint harang,
zendül s kondul,
kicsit mordul,
kicsit fordul,
aztán nagyot kiált,
mint az igazságért kiállt,
vérpadra vitt,
bolondnak hitt
oktalan lázadó,
kitől utoljára elszállt egy szó:
még egy szó az elátkozottakhoz.

A világ,
mint virág,
mindig visszanő,
s neki mindegy, hogy élet vagy temető,
mindegy, hogy ember vagy állat lakja,
megmarad Istentől kapott horizontja.

Az ostoba bolondja azt hiszi,
hogy a mindent viszi,
mikor érzi a pénz simogatását,
erkölcsének utolsó hanyatlását.
Pedig nem történik más,
és nincs más megoldás,
csak ahogy a szavak szállnak egymáshoz,
és eljutnak az elátkozottakhoz.

A gyermek mindig megszületik,
az anyák mindig féltik,
óvják a rájuk bízott életet,
s ahogy végig robotolják az éveket,
összerakják az értelmeket,
levonják a következtetéseket,
keresnek egy szót,
egy mindent kimondót,
valamit ami felgyújtja a lángot,
még egy szót az elátkozottakhoz.

Az erdő
mindig felnő.
Minden kiirtott bokorért,
minden leszakított csokorért,
minden kivágott fáért,
minden tönkretett tájért
ezerszeresen sarjadnak majd ligetek,
ha még van egy kis hitetek,
ha van bátorságotok,
s egy szavatok
az elátkozottakhoz....

A VILÁG TERASZÁN

A pillanat
mindig megmarad.

Legyen jó vagy rossz, 
áldott vagy elátkozott:
ott pihen lelkünk küszöbén,
ahogy a világ teraszán Te és én. 

Beleolvad ez az egész,
mint dallamot adó utca zenész
egy lármától zaklatott,
rohanástól megrontott
aluljáró zajába,
s amit játszik, az mindhiába,
mert senki sem figyel fel dalára.

Kit érdekel az a lágy dallam,
ha a lelkekben baj van.
Ha körötte minden rohad,
s úgy is marad,
bármit tesz is ellene,
ha az embernek emberhús kellene.

Éhező gyermeket,
könyörgő szülőket
nem lakat jól a propaganda,
csak addig segít rajta
amíg a média is látja,
aztán elfeledi,
odébb löki
mint érdektelent,
mely számára hasznot nem jelent.

A világ teraszán
él még néhány indián,
s hogy ki lesz az utolsó mohikán,
azt nem tudja senki ám,
vagy ha még is,
talán köztük leszek én is.